A Magyar Régészet Napja

Az utóbbi években május utolsó hétvégéjén tartották meg a Magyar Régészet Napját; ennek kapcsán tekintünk vissza a hazai régészet, azon belül is a régészeti célú ásatások kezdeteire.

Vékony Gábor így ír erről összefoglalójában [1]: „Modern régészeti terepkutatással Magyarországon csak a 20. századtól számolhatunk, e kutatás tervszerűségét illetően pedig csak a 20. század második fele az az időszak, amikor azt átgondoltabbnak ítélhetjük. Rögtön hozzá kell tegyük azonban a fentiekhez azt, hogy tervezettséggel korábban is találkozunk a magyarországi régészeti kutatásban, így a 19. század ötvenes-hatvanas éveiben főként a középkori műemlékek kutatásában.” Majd később, az első régészeti ásatásról: „Schönvisner 1778-ban megásatta, feltárta a Flórián téri katonai fürdőt. Kutatása eredményeit a De Ruderibus Laconici Caldariique Romani. Liber unicus (Budae, 1778.) című könyvében foglalta össze.

Schönvisner István elsőként számon tartott ásatásánál korábbiról is találhatunk adatot: ugyan csak egyetlen évvel korábbról, 1777-ből, és kevésbé nagyszabásút, mint a Flórián téri munkálatok, ám jelentősége nem is elsőségében van, hanem abban, ahogyan tükrözi a korszellemet és a régészet iránti hazai érdeklődést.

A feljegyzést Bácsmegyey Antal középpulyai (Sopron vármegye) plébánosnak köszönhetjük, aki utódai számára az egyházlátogatási jegyzőkönyvek kérdőpontjai mintájára valóságos kézikönyvet (manuductio, „kézen fogva vezetés”) állított össze parókiájáról[2]. Ennek 3. pontja így szól:

3. §

Hol állt régtől fogva Középpulya falu?

„Nincs kétség afelől, hogy Középpulya falva a Kettősők, Rövidek, Divósok, Hegyes Földek dűlőkön állt. Az említett dűlőkön ugyanis még jelenleg is megvannak sok helyen, sok és sokféle régi épület kisebb-nagyobb alapjai; ezeken a dűlőkön évről évre a mostani jobbágyok sok mindent ásnak ki és fordítanak saját használatukra, amikor házat vagy egyéb tárolókat építenek maguknak, és sok mostani jobbágy számol be arról, hogy felmenőik már régen is ezt a gyakorlatot folytatták. Ha sűrűbben jönnek nagy esők, alig múlik el év, hogy a jobbágyok a felsorolt dűlőkön saját földjeiket felszántva ne akadnának újabb és újabb alapokra, vagy ekéjükkel ne fordítanának ki ágyúgolyókat, kályhadarabokat, órasúlyokat és a maiaknál háromszor nagyobb téglákat.

Shmiliár János úr ezt hallva tőlem és másoktól, 1777-ben jobbágyait a kellő szerszámokkal ellátva kiment az említett dűlőkre, és az én jelenlétemben felásatva velük a község földjét és az azzal szomszédos jobbágyok földjeit, a Kettősök dűlőn teljes házak alapjaira talált rá; az alapok fekvését figyelembe véve pedig nyilvánvalóvá vált, hogy Középpulya falva egykor az említett dűlőkön állt, dél felől észak felé, a falu közepén áthaladó út pedig Kőszeg felé haladt. Ezt ma, hiába hogy csupán az erdőből eredő vízfolyás már, közönségesen Keőszeghi utnak hívják a helyi jobbágyok.”

Kétség nem férhet tehát ahhoz, hogy minden együtt volt, amitől régészeti ásatásnak tekinthetjük a középpulyai munkálatokat: tárgyi leletek alapján feltámadó (hely)történeti érdeklődésből szabályos ásatást végez(tet)tek azzal a konkrét céllal, hogy megállapítsák egy elpusztult település fekvését; majd házalapokra bukkanva, azok tájolása alapján meg is tették ezt, végül helynévtörténeti megfigyelésekkel is alátámasztva az eredményt.

DM
Részlet Bácsmegyey József középpulyai plébános feljegyzéseiből

Ki volt hát ez a Shmiliár János, aki – vélhetőleg tudtán kívül, pusztán érdeklődésből – Schönvisnert egy évvel megelőzve ilyen módszerességgel, időt és költséget nem kímélve járt utána egy pusztán történeti kérdésnek? Eszterházy „Fényes” Miklós herceg, a fertődi kastély építtetőjének gazdatisztje és levéltárosa, aki érdemei fejében 1770-ben a herceg adománya révén két nemzedékre a Pogány és Nedeczky családok egykori birtokába jutott, majd a többi nemest kivásárolva még abban az évben egész Középpulya földesura lett.

Szinte meghitt jelenetnek tűnhet, ahogy a földesúr a plébánossal karöltve úttörő jellegű tudományos munkát végeztet – ám kettőjük viszonya távolról sem volt felhőtlen. Bácsmegyey a Manuductioban sok keserűséggel számol be[3] a herceg előtti pereskedésekről a földesúr által megtagadott földbér és dézsma miatt; 1784-ben pedig vármegyei bizottság kell kiszálljon a faluba, mert Shmiliár úr szabálytalanul épített malomgátja miatt a Csáva patak rendszeresen elárasztja a falut, összeomlással fenyegetve a templomtornyot is. A mikszáthi fordulatokkal teli történet során karhatalommal hányatják szét a malomfőt, és a főszolgabíra csak Shmiliár János könyörgésére fékezi meg a feldühödött falusiakat, hogy le ne rombolják magát a malmot is. A plébános és a falu népe már-már az igazság győzelmét ünnepli, amikor a földesúr egy pazar ebédre látja vendégül a tekintetes Vármegye által kiküldött urakat… ott pedig a plébános keserű kommentárja szerint „poharazgatás közben kölcsönösen elnézést kérve a megesett szavakért és dolgokért (…) barátok lettek, mint Pilátus és Heródes”. Ettől kezdve a Vármegye feltűnő érdektelenséggel hagyja ellenőrizetlenül, hogy valóban megépültek-e a falu biztonságát szavatoló védművek. (Nem épültek meg.) Mindez azonban nem érinti a lényeget, sőt: éppen hogy illusztrálja, milyen erős közös érdeklődés fűzte össze egyéb, anyagi érdekkülönbségeik ellenére a falu két művelt emberét.

DM
Középpulya e térképét a vármegyei földmérő éppen a malom-ügy kapcsán készítette; a Kettősök-dűlő az akkori falutól délre feküdt

És hogy ez sem helyi, sem családi vonalon nem egy egyszeri, múló érdeklődés volt, hanem erős kulturális igény, talán elhivatottság is, azt bő száz évvel később is tanúsítja a Sopronmegyei Régészeti Társulat 1891-es évkönyvének köszönetnyilvánítása[4]: „Azon számos, segédkezet nyújtó urak közül, a kik a társulatunk körül különös érdemeket szereztek maguknak, csak egynéhányat legyen szabad felemlítenem. Hálás köszönetre köteleztek: (…) Shmiliar Pál, csepregi főszolgabíró (…) Követésre méltó példákat állítottak ezen urak, a kik rögtön értesítvén a központot a leletekről, lehetségessé tették, hogy a társulat azokat tudományosan fel is dolgozhatta.” Milyen örömöt okozna ez a hozzáállás a mai régészeknek is!

És úgy tűnhet, ez nem csak a „honorácior” értelmiség passziója volt: „De elismernünk kell azt is, hogy a vidék összes közönsége is mindig szívesen kezünkre állott, a mi fényesen bizonyítja nemes vármegyénk intelligens voltát és oly szépen jellemzi annak ügyszeretetét a kultúra minden ága iránt.”

[1] Vékony Gábor: A régészeti terepkutatás története Magyarországon. http://regeszet.org.hu/wp-content/uploads/2020/03/h_001.pdf

[2] A kézirat és a térkép nagylelkű rendelkezésre bocsátásáért Joseph Kraxner úrnak tartozom köszönettel. Forrás: Kismarton, Diözesanarchiv: Manuductio dominorum Parochorum Középpulyensium in notitiam Ecclesiae Közép- &Fölsőpulyensis. Conscripta a domino Josepho Horváth parocho Középpulyensi. Pro usu dominorum in Parochia Successorum: descripta vero a domino Antonio Bácsmegyey, anno 1797.

[3] 1797-ben; ekkor Shmiliár János már nem él.

[4] http://real-j.mtak.hu/10283/1/MTA_SopronMegyRegTarsEvkonyve_1891.pdf