„Ma kell győzni vagy mehetünk vissza a Tisza mögé!”

1849. április 6-án már negyedik napja zajlottak a tavaszi hadjárat első szakaszának hadműveletei. Április 2-án Hatvannál a magyar VII. hadtest sikeresen elhitette a császári-királyi fővezérrel, hogy a magyar főerők a Miskolc–Gyöngyös–Pest közötti országúton támadnak, miközben Görgei Artúr vezérőrnagy parancsnoksága alatt a zöm, vagyis az I., a II. és a III. hadtest a Jászságon és a Tápióságon keresztül hajtott végre oldalazó menetet, hogy április 7-én Gödöllőnél bekerítse a császári főerőket. A tábornokká avanzsált Klapka György merész haditervét óramű pontossággal kellett végrehajtani, mert a legkisebb hiba és késlekedés idő előtt felfedhette volna szándékaikat és végzetes következményekkel járhatott volna. Két nappal később Tápióbicskénél homokszem került a gépezetbe: az I. hadtestet megfutamította báró Josip Jelačić altábornagy utóvédje és Klapka megingása kis híján vereséget okozott. A helyzetet Görgei mentette meg, aki Damjanich János vezérőrnagy III. hadtestét rendelte támadásra, így magyar győzelem született. A horvát bán jelentette, hogy jelentős erők támadták meg, de herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy azt figyelmen kívül hagyta, s hadtesteit Gödöllő alá vonta vissza, olyannyira elhúzva védelmi vonalát, hogy támadás esetén egy napon belül nem tudta erejét összpontosítani, míg az arra tartó magyar fősereg arcvonala bármely szakaszán képes volt arra, hogy ereje zömét gyorsan harcba vesse.

 

Április 6-án, nagypénteken délután 12 óra 30 perckor a VII. hadtest átlépte a Galga-vonalat, gróf Franz Schlik altábornagy császári-királyi III. hadtestének lovassága pedig harc nélkül visszavonult Gödöllőre. Szeniczei Gáspár András vezérőrnagy mereven ragaszkodott az írásbeli parancshoz, így megállt, s még a későbbi heves ágyútűz ellenére sem avatkozott be az Isaszegnél kibontakozó harcba (Görgei pedig bízva Gáspár öntevékenységében, nem küldött számára külön parancsot).

 

Ugyanekkor érkezett meg az Isaszeg mellett elterülő Királyerdő keleti szélére Süly felől az I. hadtest, Valkó irányából a III. hadtest. Az erdőségben Jelačić császári-királyi I. hadtestének utóvédje tartózkodott, ám ez Damjanich nyomására Isaszeg felé hátrált és az erdőt több helyen felgyújtotta. A balszárnyat alkotó I. hadtest bajsai Zákó István őrnagy és Bobich János alezredes vezette dandárai báró Franz Gramont vezérőrnagy csapatait szuronyt szegezve kergették Isaszegre, ahová elsőként a Zákó-dandár zombori 34. honvédzászlóalja és egy hatfontos gyalogüteg tört be a Bobich-dandár debreceni 28. honvédzászlóaljának támogatásával. Itt azonban fölénybe kerültek a császáriak, hiszen Isaszegen zsúfolódott össze a császári-királyi I. hadtest 3 gyalog- és 1 lovas dandára, így a Zákó-dandár véres fejjel vonult vissza a Királyerdőbe, ahol a Bobich-dandár épp felfejlődőben volt. Ekkor rontottak rájuk a császári vértesek, akik a debrecenieket legázolták. A mögöttük álló szombathelyi 44. és zalai 47. honvédzászlóaljak azonban sortüzekkel verték vissza a lovasokat, a Bátori-Sulz Bódog őrnagy-féle dandár pedig ellentámadást hajtott végre. A 47. honvédzászlóalj sikerrel nyomta vissza a Királyerdőbe benyomuló császári vadászokat, de a honvédek nem tudtak kijutni az erdőből, mert Isaszegtől keletre a horvát határőrök tüzébe kerültek.

Than Mór festménye az isaszegi csata sorsdöntő pillanatát örökítette meg: Görgei rábírja a hátráló Klapkát a csata folytatására. (Forrás: Wikipedia)
Than Mór festménye az isaszegi csata sorsdöntő pillanatát örökítette meg: Görgei rábírja a hátráló Klapkát a csata folytatására. (Forrás: Wikipedia)

A Királyerdő nyugati szélét délután 2 óra tájt érte el Damjanich. A herkulesi termetű tábornok átlátta, hogy Klapka kritikus helyzetbe került, ezért hadteste zömét a Királyerdő északi kiszögellése felé irányította, egy dandárt pedig Klapka megsegítésére. Négy üteget egy jó kilövést biztosító dombvállra rendelt, lovassága Nagysándor József ezredes vezetésével a falutól keletre gyülekezett a Királyerdőben, és a Dánynál álló Aulich Lajos vezérőrnagyot sürgette, csapataival mielőbb érkezzen be, hogy a III. hadtest támadásával ellensúlyozni tudja a Klapkára nehezedő nyomást.

Kiss Pál alezredes dandára még be sem érkezett, amikor Klapka csapatai meghátráltak. Délután 15 órakor az állásaiban kitartó Damjanich észrevette, hogy a császáriak nem üldözik a visszavonuló I. hadtestet, hanem Isaszegre vonulnak vissza. A III. hadtest támadási parancsot kapott, ám Damjanich nem erősítette meg jobbszárnyát – mert úgy vélte, azt a VII. hadtest biztosítja –, ám ez nem sokkal később súlyos helyzetbe sodorta.

Nincs mit szépíteni, Klapka – csakúgy, mint Tápióbicskénél – ismét pánikba esett és otthagyta a parancsokat kérő törzstisztjeit. Bobich támadásra indult, de visszanyomták, így Zákóval együtt megkezdte a visszavonulást, ezt viszont Báthori-Sulcz nem hajtotta végre, hanem kitartott.

Dányban jól lehetett hallani a csatazajt, de Aulich nem kapott parancsot a fővezértől, így a faluban maradt. Görgei táborkari főnöke, Bayer József alezredes azonban nem habozott, és azonnal indulást rendelt el a II. hadtestnek.

Windisch-Grätz észlelte, hogy a Gödöllőtől keletre lévő magyar erők nem mozdulnak, így erejét átcsoportosíthatta és a császári-királyi III. hadtest herceg Franz Liechtenstein altábornagy vezette hadosztályát a gödöllői Vadaskert felől Isaszeg felé indította, s a gödöllői Alsó-malom és szőlőskertek felől indított támadást, ezért Damjanich kénytelen volt a császáriak elől a Királyerdőbe hátrálni, nehogy átkarolják. Hegyesi Márton Az 1848–49-iki harmadik honvédzászlóalj története (Budapest, 1898.) című kötetében olvashatjuk az alábbiakat: „Ekkor történt az, hogy egy szép fehér bárány valahonnan az ágyúdörejtől megriasztva s az ágyuk között átiramodva, éppen a 3-ik zászlóalj előtt állott meg s ottan elkezdett bégetni. Honvédeink keblét ezen jelenet hatása alatt az öröm és bizalom érzeménye hatotta át: »Isteni jelvény, ne féljetek fiuk, ma győzni fogunk!«” Az erdőség északi részét a lengyel légió és a szegedi 3. fehértollas honvédzászlóalj véres közelharcban próbálta meg visszafoglalni, amelyet velük szemben négy császári zászlóalj tartott.

A szegedi fehértollasok egyik tisztje, albisi Elekes István főhadnagy – később százados és Damjanich segédtisztje – megemlékezett arról, hogy a küzdelem hevében „egy gránát az öreg [t.i. Damjanich] lova elé csapott; a különben szelíd állat nem vette oly hidegen a tréfát, mint rettenthetlen lovagja, s minden reglement daczára, önfejüleg egy hozzá méltó nagy oldalugrást rögtönzött, de az Öreg nem hagyta el a positiót és meghasonlott lovával, azon helyen hol állott, lecseppent az anyaföldre, mely megdöbbent alatta, a véletlen érintkezés kellemetlen lehetett mindkettőjükre, de ez érzés egyik résziről sem nyert kifejezést; az öreg fölkelt sérülés nélkül, felült s tovább vezényelt.” A hullámzó közelharcban a 9. Hartmann-sorgyalogezred II. zászlóaljának parancsnoka, báró Friedrich Piattoli őrnagy is elesett. A császáriak nem tudták visszavetni a honvédeket, akiket már gróf Leiningen-Westerburg Károly ezredes dandára is támogatott. „Olykor néhány lépés távolságból lőttünk egymásra – írta Zygmunt Miłkowski, aki a lengyel légió őrmestereként verekedett a Királyerdőben – itt is, ott is szuronnyal estek egymásnak az összetalálkozott hadsorokkal… Ebben az erdőben közülünk és az osztrákok közül is sűrűn hullottak az emberek. Heves és makacs harcot vívtunk.”

 

A jobbszárny helyzete kezdett tarthatatlanná válni. A Királyerdő nagy része égett, a sűrű füst és lángtenger robaja miatt az Isaszegtől 15 km-re lévő Kókán semmi sem hallatszott a csatazajból, csupán sejteni lehetett, hogy az ellenség visszavonulása fedezésére gyújtotta fel az erdőt. Görgei itt találkozott Kossuth Lajossal, és ezt Vukovich Sebő örökítette meg visszaemlékezésében: „Görgey [sic!] aludt, s jövetelünk által felköltve beszélte, hogy a múlt éjszakát álmatlanul tölté. Egy óránál tovább maradtunk a gyönyörű kilátást adó helyen. Görgey igen jókedvű volt, beszélgetése enyelgésig vonzó volt, általában inkább kedvderítő tárgyakban, mint komolyakban folyt a társalgás.

 

A falu népéből is lassan nagyobb számra növekedék az odajövő, s a társaság két fő emberének szemléletén éldelgő férfiak és hölgyek száma. Egy csinos menyecske vízzel szolgált mindnyájunknak. Kossuth és Görgey kölcsönösen mutatták be magukat neki.

 

Kossuth mondá előbb:

 

– Tudja-é, hogy a magyar seregek fővezére ivott korsójából.

 

Ez megint:

 

– Látta-e már Kossuth Lajost, s ha nem, most nézze őt. Mindannyiszor a hozzánk csatlakozott nép éljent rivalgott. Azon időben Kossuthot és Görgeyt a legmelegebb vonzalom köté egymáshoz. (...) Míg mi a dombon mulatozánk, folyt az isaszegi ütközet, április 6-án, melynek előbb ágyúdörgéseit hallók, majd füstjét látók. Görgey lóra ült, s elrobbant a csatatérre.”

Görgei Aulichnak azonnali indulást parancsolt, de a II. hadtest részei ekkorra már megérkeztek a Királyerdő keleti szélére. Befutott Gáspár jelentése is, miszerint hadtestével tartja a Galga-vonalat. A fővezér úgy döntött, négy hadtestével legyűri a császári fősereget, ám ennek előfeltétele volt, hogy Damjanich kitartson, Klapka pedig rendezze kötelékeit, foglalja el Isaszeget, és kanyarodjon Gödöllő felé. A II. hadtest négy zászlóalja a jobbszárny, kettő a centrum felé, a somogyi 61. honvédzászlóalj pedig a balszárnyra tartott. Görgei Klapka felkutatására indult, s már puszta látványa is felvillanyozta az I. hadtest csüggedt állományát.

„Klapka kijelentette – olvashatjuk Görgei emlékirataiban –, hogy a küzdelem félbeszakítását kénytelen tanácsolni, mert gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki van merülve. – A győzelem – tette hozzá – ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz. Arckifejezése világosan mutatta, hogy őszinte meggyőződését mondja ki. Itt aztán fővezéri tekintélyem véget ért. Először tehát meg kellett ingatnom Klapkában a meggyőződést, hogy elengedhetetlenül szükséges a visszavonulás, és csak aztán számíthattam rá, hogy újabb támadási parancsomat teljesíti. Felszólítottam (…), gondolja meg, hogy ő maga készítette azt a támadási tervet, amelynek teljesítésével ma fel akar hagyni – és hogy holnap biztos nehezebbnek lát majd mindent; hogy ő maga mondta ki: elengedhetetlenül szükséges a kiadott utasítások szigorúan pontos betartása napról napra; hogy indokai, melyekkel a csata feladását tanácsolja, teljesen tarthatatlanok, hiszen gyalogsága, a hátrálásban mutatott gyorsaságáról ítélve, nem látszik annyira kimerültnek, hogy még néhány szuronytámadást meg ne kísérelhessen, ehhez pedig akkor is elegendő a tölténye, ha igazán mindet ellőtte. – Ma kell győzni – kiáltottam –, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell!”

E döntő pillanatot Than Mór is megörökítette az isaszegi csatát ábrázoló festményén. Klapkára – akinek aznap volt a huszonkilencedik születésnapja – kijózanítóan hatottak Görgei szavai, lovával Isaszeg felé fordult és „Előre!” kiáltással lelkesítette fel csapatait.

Görgei felkereste a III. hadtestet is, ám Damjanich mennydörögve kifakadt: „Mit ér a Klapka előrenyomulása? Ha egy részeg honvéd megint szédülésről panaszkodik, ha egy másik megint fölrántja a tölténytokját, Klapka tüstént újra jajveszékelni kezd, hogy zászlóaljai holtra fáradtak, és nincs töltényük; azzal aztán megfordul, és engem megint cserbenhagy.”

A császári-királyi III. hadtest beérkezett hadosztálya egyre erősebben nyomta Damjanich állásait. Közben ide megérkezett a II. hadtesttől küldött erősítés, ám a zalai 56. honvédzászlóalj ellenségnek vélte a III. hadtestbeli győri 19/III. Schwarzenberg-sorgyalogzászlóalj régi mundért viselő katonáit, és rájuk lőttek. A baráti tűznek Görgei és Damjanich vetett véget. Addigra már tíz honvédzászlóalj verekedett a jobbszárnyon, de az öt császári zászlóalj ellenében már csak védelemre szorítkozott, Damjanich 17 huszárszázadával és tüzérségével szemben a császáriak kétszeres fölénnyel bírtak.

Mivel Windisch-Grätz a Királyerdő északi szélén nem tudott döntést kicsikarni, 16 órakor utasította a horvát bánt, hogy támadását újítsa fel, és a magyar centrumban lévő huszárok ellen indítsa rohamra Ottinger Ferenc vezérőrnagy lovas dandárját, ez éppen Isaszegtől északra keresett gázlót a Rákos patakon, azonban az átkelési kísérlet a magyar tüzérség hatásos tevékenysége miatt meghiúsult. Nagysándor huszárjai is megindultak, de ellenséges tüzérségi tűzbe kerültek, oldalról négy lovasszázad rontott rájuk, ezért visszavonultak a Királyerdő felé, ahol Aulich egyik ütege ellenségnek vélte saját lovasságát és beléjük kartácsolt. Nagysándor lovassága még érintetlen részével és a II. hadtest egy huszárszázadával újból attakra indult, ám a süppedős talaj miatt lendületüket vesztették, s az első összecsapást követően a két fél lovasság farkasszemet nézett egymással.

A balszárny este 19 órakor döntő sikert ért el, amikor az alkonyi homályban az I. és a II. hadtest gyalogsága a hullákkal borított Kálvária-hegy felől szuronyrohammal bevette a lángoló Isaszeget, s a Rákos jobb partjára hátráló császáriakat elűzte. A honvédek olyannyira elfáradtak, hogy az elért állásokban ütöttek tábort és a II. hadtest lovasságának csak egy része indult az ellenség üldözésére a sötétségben. A császári balszárny még egy darabig kitartott, aztán éjféltájt a Vadaskert felé hátrált. A küzdelemben magyar részről 31 315 honvéd és 99 löveg, a császáriaktól 21–22 000 katona és 78 ágyú vett részt. A csatatér magyar kézre került, a honvédsereg véres vesztesége 800–1000, a császáriaké 600–1500 fő közötti volt.

A tavaszi hadjárat első szakaszában az isaszegi csata magyar győzelemmel zárult, ám a császári főerők kicsúsztak a honvédek bekerítéséből. Damjanich és Aulich jól megállták a helyüket, Görgei kiválóan vezette a magyar fősereget, és ha Klapka kezdettől fogva erélyesen kézben tartja csapatait, Gáspár pedig a Magyalos-tetőről leereszkedve öntevékenyen a csatatér felé igyekszik, e napon döntő győzelmet arathattak volna Windisch-Grätz felett. Vargyas Endre A magyar szabadságharcz története 1848–1849 (Pest, 1867) című munkája szerint „Görgei, mint egy hadisten mindenütt elöljárt, a küzdőket lelkesitve, bátoritva a seregeket. Kivont karddal kezében s villogó szemekkel ment elül fehér lován mutatva s bátoritva seregét.”

E napról a későbbi aradi vértanúk egyike, Leiningen gróf ezen sorokat jegyezte fel naplójába: „Isaszegi csata, eddig a legnagyobb. Borzasztó ágyúzás, ütközet, a balszárny visszavonulása. Roham az erdőben és az ellenség szerencsés visszaszorítása.” Görgei visszaemlékezésében is olvashatunk az isaszegi csatáról, mint ahogy Klapka is részletesen írt arról emlékirataiban, ám megingásáról nem tett említést.

Az isaszegi csata az ezeréves magyar vitézség egyik legszebb fegyvertényeként ismeretes, s a honvédek erőn felüli teljesítménye előtt – kik egy héten belül a harmadik győzelmet aratták – Kossuth is levette kalapját, amikor a következőket írta: „A dicsőség napjait éljük! mellyeknek nemes hazafivérrel vásárolt babérjaiból e nemzet szabadsága fog felvirágozni. A nemzet hajoljon meg a határtalan hála áldásaival hadvezéreink s hadseregünk előtt. Aki ismeri e vidéket, a ki látja a borzasztó erősségeket, miket e tájra a természet megszaggatott szoros völgyekből, hegyekből és erdőkből alkotott, s mellé képzeli az osztrák zsarnokságnak a kevély Windischgrätz vezérlete alatt egyesült egész erejét, és meggondolja, hogy illy vidéken, s ennyi ellenség ellenében harmadnap alatt Jászberényből folytonosan csatázva idáig jutánk győzedelmesen, s dicsőséges seregeink szárnyai Jászberénytől harmadnap alatt a Dunáig kergették az elbizakodott ellenséget, s czirkáló huszárjaink most is a Duna körül járnak: annak, ha magyar, büszkén kell felemelni fejét, mert megélte e szolgasággal fenyegetett nemzet dicsőségének legszebb napjait. De vezéreink, s e vitéz hadsereg nem ismernek fáradságot, nem kívánnak pihenést, még hazánk szent földén egy ellenség van, – holnapra is azon jelszavuk van, a melly tegnap volt, s e szó: »előre«. Ez azon hallelujah, mellyel az emberiség megváltójának feltámadási napját a szabadság Istenének szent oltára előtt megünnepeljük. (…) Éljen a haza!”