Limanowa magyar hősei

A Nagy Háború kitörésekor az Osztrák–Magyar Monarchia haderejének lovassága tizenegy lovashadosztályba tartozott, amelynek egyik csapatnemét alkotta a magyarországi hadkiegészítésű huszárság 16 császári és királyi, valamint 10 honvéd huszárezredbe szervezve. A közös huszárok zöme a temesvári 1., a pozsonyi 2. és a budapesti 10. közös, a honvéd huszárok a budapesti 5., valamint a debreceni 11. honvéd lovashadosztály kötelékébe tartoztak. A hadosztályokba szervezett ezredek alkották a sereglovasságot, miközben a gyalogos seregtestekhez beosztott lovas alakulatokat csapatlovasságnak nevezték.

A haderő legmozgékonyabb részeként a lovasságot számos feladatra alkalmazhatták, így tehát felderítésre, biztosításra, leplezésre, valamint mozgóharcra és üldözésre is. A távolfelderítést, határvédelmet, leplezést, az ellenség felvonulásának zavarását, a döntésben való közreműködést, tartalékképzést és az ellenséges vonalak mögötti vállalkozásokat a sereglovasság hajtotta végre. A gyalogsághoz beosztott csapatlovasság a közelfelderítésben és a menetbiztosításban vett részt, de előfordult, hogy stratégiai pontokat kellett tartania a gyalogság beérkezéséig.

1914 előtt a lovasság alkalmazásának lehetőségeit tekintve két nézet alakult ki, amelyet a kard és a karabély híveinek vitájaként is lehet definiálni. Akik a tradicionális lovasság védelmében rántottak kardot, azok azt hangoztatták, hogy a sereglovasság klasszikus lovasrohama, vagyis a kétsoros, zárt rendbeli, meglepetésszerű, mindent legázoló tömegroham továbbra is kivitelezhető – amely a meglepett ellenfelet teljességgel demoralizálhatja –, így a lovasság továbbra is viselheti színes uniformisát és felesleges gyalogos harcra kiképezni. Ám a második búr háború (1899–1902) és az orosz–japán háború (1904–1905) eseményei, valamint a nagy hatásfokú tűzfegyverek – mint például a géppuska – elterjedése már kétségbe vonta a fenti megállapítás helyességét. A karabély hívei mellőzni akarták a frontális lovasrohamot, helyette tanácsosabbnak vélték a lovasság gyalogsági harcra való kiképzését, s leginkább a huszárság feladatait akarták a lovasság egészére kiterjeszteni, vagyis a közel- és távolfelderítést, az összeköttetési vonalak zavarását, továbbá az üldözést és a visszavonulás fedezését. Az elméleti vita végül a gyakorlatban dőlt el, vagyis 1914 késő nyarán a hadszíntereken.

Muhr ezredes hősi halála Limanowánál. Korabeli képeslap.
Muhr ezredes hősi halála Limanowánál. Korabeli képeslap.

Természetesen a Monarchia is modernizálta a hadseregét, de ez leginkább a gyalogságra, a tüzérségre és a haditengerészetre volt jellemző. A lovasság ebből szinte teljesen kimaradt, hiszen a 9000 főt – amelyből az ütközetlétszámot csak 3800 lovas alkotta – és 6600 lovat (valamint 600–700 országos járművet) számláló lovashadosztályok állományában új elemként jelentek meg a távíró járőrök és a géppuskás osztagok, de a huszárok Mannlicher karabélyai, a lovastüzérek tizenkét lövege és négy–nyolc darab Schwarzlose géppuska nem jelentett komoly tűzerőt.

A gyalogságnál már 1909-ben bevezették a csukaszürke öltözéket, azonban a lovasságnál ilyet csupán a géppuskások hordtak, a huszárok, valamint a dragonyosok és az ulánusok, továbbra is színes mundérjaikban pompáztak. Apróbb változások mégis voltak a lovasság egyenruházatában, így példának okáért 1909-ben a honvéd huszárok hivalkodónak vélt fehér csákóforgóját és a menték fehér prémezését cserélték a közös huszároknál használatos feketére, továbbá a legénység barna, kötött kesztyűjét cserélték ki csukaszürkére. Aztán az egész lovasságot érintő, mai szemmel különösnek tűnő, „modernizáló” rendelkezés született 1913-ban: a fejfedők behúzására egységesen csukaszürke vászonborítékot rendszeresítettek.

Amikor kitört a Nagy Háború, a Monarchia Galíciában vonta össze sereglovasságát, ám az oroszok is így tettek. Mindkét fél hadvezetése nagyobb lovassági összecsapásokra számított. Kezdetben az osztrák–magyar sereglovasságot szinte teljes mértékben távolfelderítésre vetették be, azon feladattal, hogy az orosz erők csoportosításait felmérjék, és némely lovas seregtest nagy távolságokra nyomuljon be az ellenséges vonalak mögé. Az első lovasrohamra 1914. augusztus 15-én került sor Stojanownál, amelyet a 11. honvéd lovashadosztály kassai 24. honvéd lovasdandára hajtott végre. A kassai 5. és a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezred négy százada egy erdőn áthaladva indította meg meglepetésszerű rohamát. A Magyar huszár – A magyar lovaskatona ezer évének története című, 1936-ban megjelent hadtörténeti munka így írta le a támadást: „Raj roham! Vágtát! Majd Rajta! Rajta! – vezényelték a parancsnokok. Tűztámogatás nélkül, az ellenségtől körülbelül 1800 lépés távolságról, nyílt terepen kezdték meg huszárjaink a híres stojanowi lovasrohamot, amelyet sem a szembetüzelő orosz gyorstüzelő ágyúk és géppuskák, sem a rohamozók oldalába tüzelő orosz gyalogság, sem a huszárok ellen rohamhoz fejlődő orosz lovasság nem tudott feltartóztatni. Az oroszok nem számítottak arra, hogy van olyan lovasság, amely a gyorstüzelő gépek ellen mer rohamozni. Elvesztették a fejüket. Gépeikkel elsietve, aránylag kevés eredménnyel lőttek, s a harci zajt messze túlharsogó Rajta! Rajta! kiáltásra el is hallgattak. A kiszolgáló legénység közül kevesen védekeztek, a többiek elszaladtak, vagy hasra fekve halottnak tetették magukat.” Augusztus 18-án volt az uralkodó, I. Ferenc József, 84. születésnapja, és Froreich Ernő altábornagy, az 5. honvéd lovashadosztály parancsnoka, egy győzedelmes lovasrohammal kívánt kedveskedni az agg uralkodónak. Így előző nap Gorodok mellett lovasrohamra küldte huszárjait, de a „vörös ördögök” mellől elpártolt a hadiszerencse, az oroszok felkészülten várták a támadást. Froreich altábornagy elmulasztotta az alapos felderítést, így kapott parancsot a roham végrehajtására a zalaegerszegi 23. honvéd lovasdandár. A keszthelyi 6/II. és az érsekújvári 7/II. honvéd huszárosztályok sorakoztak támadáshoz. „(…) a lovasrohamnak a gorodoki, minden pontjáról pontosan belőtt gyakorlótér volt a színhelye, amit azonban feltétlenül kellett tudnia az ellenséges hadvezetőségnek is. Mikor láttam, hogy a drótsövények és a jól beépített gépfegyverek ellen lovasroham indul meg, bennem, mint vérbeli lovastisztnek, egyszerre meghűlt a vér. Az első pillanatokban nem értettük a dolgot és azt hittük, hogy valami még előttünk ismeretlen harcmodorról van szó, talán előre akarnak menni egy alkalmas takarásig és ott lóra szállva tovább folytatni a támadást. Nem ez történt. Úgy jöttek, robogtak, mint a megvadult ördögök. Félelmetes volt. A mi gépfegyvereinket tisztek irányították, akik szigorú parancsot kaptak, hogy a lovastömeget engedjék közel, lehetőleg a drótakadályok elé és akkor kezdjék meg a tüzelést, ha a tömött sorokban vágtató huszárokat meg tudják semmisíteni. Tisztjeink teljesítették a parancsot és a látványtól én, az ellenséges katona valósággal ideggörcsöt kaptam. A lovasroham percek alatt összedőlt és az imént még daliás huszárcsapat egymás hegyén-hátán fetrengett, vonaglott, ordított és haldoklott. Ilyen hősiességet és hajmeresztő könnyelműséget még a legöregebb, több háborút megjárt katonáink sem láttak. Mindenki oda volt. A gépfegyvereinket irányító tisztek közül többen sírva fakadtak (…)” – írta egy orosz tiszt, akinek visszaemlékezését Lugosi József – Kiss Gábor: Volt egyszer egy huszárezred. A m. kir. zalaegerszegi 6. honvéd huszárezred története, 2009-ben megjelent kötetében olvashatjuk. A lovasroham vérfürdőbe torkollt és összeomlott, a zalaegerszegi lovasdandár 17 tisztet és 450 huszárt, valamint 650 lovat vesztett, és a 6/II. honvéd huszárosztály szinte teljesen megsemmisült. A hadosztály Satanow környékén próbálta meg kötelékeit rendezni, de ott az ellenség meglepte a huszárokat, és Froreich altábornagy is elesett. Az orosz lovasság üldözőbe vette a hátrálókat, így a hadosztály állományának csak a fele érte el a saját vonalakat.  

Az 1914. decemberi nyugat-galíciai hadműveletek időszakában az osztrák–magyar csapatok megállították a Krakkó felé törő orosz gőzhengert, és a támadókat Dunajec folyó mögé vetették vissza. E küzdelemben az egyik legkritikusabb arcvonalszakaszon, a Limanowa és Neu Sandez közötti Jabloniec-hegyvonulaton verekedett derekasan a 10. közös lovashadosztály. Itt a leghevesebb harcok 1914. december 8. és 11. között zajlottak, s nem egy alkalommal fordult elő, hogy a hiányos gyalogsági kiképzésű huszárok halált megvető bátorsággal, a karabélyok csövét markolva és gyalogsági ásókkal, kegyetlen közelharcban verték vissza az orosz rohamokat. 1914. december 11-én a kassai születésű, 54 esztendős Muhr Ottmár ezredes lóról szállt soproni 9-es és jászkun 13-as közös huszárjaival örökre beírta nevét az ezeréves magyar vitézség aranykönyvébe, amikor visszafoglalta a védelmi állások kulcspontjának számító jablonieci magaslatot. A már idézett Magyar huszár című kötet szerint „a mindenre elszánt hős kis csoport, amely alig 250 huszárból állt, mivel szuronya nem volt, a karabély csövét markolta meg és a karabély agyával mért hatalmas ütésekkel pusztította az ellenséget. A ködből vad elszántsággal előrohanó huszárok és szokatlan viaskodási módjuk meglepte az oroszokat. A szibériai lövészek, az oroszok legjobb katonái vitézül harcoltak, de a huszárököl előtt nem tudtak megállni. (…) Drága győzelem volt. Százával hevertek az állás körül a magyar huszárok és oroszok holttestei. A huszárok hőslelkű bátor parancsnokának, Muhr ezredesnek életét már az első percekben kioltotta egy orosz géppuska golyó. Kívüle még 12 tiszt és sok huszár halt itt hősi halált.”

A két világháború közötti Magyarország egyik meghatározó közéleti személyisége, vitéz leveldi Kozma Miklós is ott volt a limanowai csatában, mint a székesfehérvári 10-es közös huszárok főhadnagya. Egy csapattiszt naplója 1914–1918 című, 1931-ben megjelent könyvében az alábbi sorokat írta 1914. december 11-éről: „Éjfél után félháromkor értek a kilencesek és tizenhármasok Limanowa déli végére. Ott már' hallották a magaslaton tomboló harc és kézitusa zaját. Rögtön veszteségeket szenvednek távlövésektől. Váltásról most már szó sem lehetett, csak segítségvivésről A csoport parancsnoka, Muhr Ottmar, a Nádasdyak ezredese, ki két nappal azelőtt vette át ezrede parancsnokságát, azonnal átlátta a helyzetet. Csapatait gondolkozás nélkül nekivezeti a magaslatnak. Száz lépésre az állástól pusztító gyalog- és gépfegyvertűz kapja el a Muhr-csoportot. Muhr harsányan elkiáltja magát: – Előre fiúk! Éljen a király! – és segédtisztjével a századok élén előre rohan. Muhr halálosan sebesül, a jászkunok és Nádasdyak azonban vad dühvel vetik magukat az állásba benyomult oroszra és egy újra és újra meginduló hosszú kézitusában kiverik. Szörnyű volt a pusztulás, melynek árán a tizedik lovashadosztály örök dicsőséggel megfordította az egész kárpáti csata sorsát! Limanowa felett felvirradt a hajnal, az állásban és előtte hegy magasságban feküdtek halottak, orosz és magyar vegyesen. Százával vitték vissza az orosz foglyokat. Az állásban egymást átkaroló, egymásba harapott, halomban heverő orosz és huszár holttestek. Ott fekszik tőlünk Szántay kapitány, azután ezredünk egyik legkitűnőbb tisztje: Takács Gábor kapitány, a gépfegyverosztag parancsnoka és Kovácsfy Kálmán főhadnagy. A kilencesektől gróf Thun-Hohenstein, a Nádasdyak negyedik századának a parancsnoka. A haldokló Muhrt és Mohr hadnagyot hordágyon viszik vissza. A kilencesektől elesett még Bauer hadnagy, a jászkunoktól Fejér és Bernolák kapitány századparancsnokok. Fejér mellett hadnagya, Hartmann fekszik. Sebesültek Cserhalmy kapitány, Himmel főhadnagy, ki sebe dacára tovább verekszik, Babits és Péterfy hadnagyok, herceg Odescalchi és Nedeczky zászlósok a Nádasdyaktól. A harmadik honvédhuszárezred századából hét ember maradt életben. Az elesettek között van még báró Kazy jászkun kadét és rengeteg huszár. Hőskölteménybe való csata volt ez. A folyton friss erőkkel támadó orosz hadosztályokat négy század Νádasdy-huszár, négy és fél század tízes, négy század tizenhármas és egy század hármas honvédhuszár verte vissza két-három népfelkelő gyalogszázaddal.” Muhr ezredes és huszárjainak önfeláldozó hőstette nem volt hiábavaló, a felmentésükre siető honvéd gyaloghadosztályok sikerrel vetették vissza az ellenséget.

Post mortem kapott magyar nemességet limanowai előnévvel Muhr Ottmár ezredes, aki önfeláldozó hősiességével méltán érdemelte ki a Lipót Rend kardos-hadidíszítményes lovagkeresztjét és a Tiszti Arany Vitézségi Érmet. Négy fiúgyermeke közül kettő, Albert és Győző, édesapja nyomdokaiba lépve, mint huszártiszt szolgált az 1920 utáni Magyar Királyi Honvédségben, és Albert 1941. szeptember 13-án, az ukrajnai Tomakowka mellett halt hősi halált, mint a nagyváradi „Nádasdy Ferenc” 3. honvéd huszárezred gyaloghuszár-századának parancsnoka.

Bő három hónap leforgása alatt az Osztrák–Magyar Monarchia lovassága számára is sarkaiból fordult ki a világ. Színes egyenruházatban, XIX. századi elvek alapján kiképezve, hatalmas lelkesedéssel vonult hadba, aztán 1914 forró augusztusának derekán a galíciai síkságon véres bizonysággá vált, hogy a tűzgépek és a tömegek háborújában a lovasrohamoknak immáron végleg leáldozott. A kialakuló állásháborúban megváltoztak a harci körülmények, a huszárok is lekényszerültek a nyeregből, szemet gyönyörködtető egyenruháikat tábori szürkére cserélték. A magyar huszár azonban még a lövészárkok poklában is huszár maradt.

A limanowai csata a küzdelmet túlélő tisztekben és közhuszárokban is mély nyomot hagyott. Minderről Komáromi János A Nagy Háború anekdotái című kötetében (1936) a következőkben írt: „A limanowai huszárok dulakodásában, 1914 decemberének első felében, részt vett [tótprónai és blatniczai] Prónay Pál alezredes is [mint a 13-as jászkun huszárok főhadnagya]. Ami itt következik, azt tiszttársaitól tudom, mert Prónay Pál soha nem beszélt róla, hogy ott volt a huszárok kézitusájában. A véres marakodás harmadik reggelén, mikor az ezrednek már csak néhány, félig-meddig tébolyult tisztje volt már életben, Prónay Pál véresen, leszakított inggel, kezében tábori ásóval lihegett a hevenyészett fedezékben. De nem saját vére volt az a vér. Ebben a pillanatban minden ponton visszafelé takarodtak az oroszok. Prónay Pál is felkapaszkodott a sánchányás tetejére, az ellenség után nézett keserűen és míg körülötte tisztek és huszárok feküdtek holtan, hogy fekete volt tőlük a domboldal, Pali bácsi annyit dörmögött magában az ellenség után: – Taknyosok...

A megmaradt limanovai tisztek tudvalevően minden évben emlékünnepre jönnek össze az iszonyú évforduló alkalmából, de Prónay Pált sohasem látni közöttük.

Egyszer megkérdeztem tőle, mi az oka ennek a tüntető távolmaradásnak? Így felelt: – Mit keresnék én ottan? Mi akkor valami tizenheten maradtunk életben tisztek, ámde ezek közül egy sem ünnepel soha. Ünnepelnek helyettünk azok a huszárok, akik soha ott nem voltak, de akiknek száma legalább ötszörösére nőtt meg húsz esztendő alatt... Hát ezért!”

A magyar nemzet nem feledkezett meg Muhr ezredesről és huszárjairól. Száz esztendő múltán, 2014 novemberének végén a Magyar Honvédség hivatásos és önkéntes műveleti tartalékos katonái, valamint a Bakonyi Poroszkálók Hagyományőrző- és Sportegyesület huszárjai Várpalotán szálltak nyeregbe, hogy a Felvidéken át a lengyelországi Limanowába tartsanak, és az ott elesett huszárjaink hősiessége előtt tisztelegjenek.