Kríziskezelés kommunista módra – az első Nagy Imre kormány

1953. július 4-e történelmi fordulatot ígért a korábbi évek során totális terrort elszenvedő nemzetnek: megkezdte regnálását az első Nagy Imre-kormány. Az ország sztalinizálása és Rákosi rémuralma által megkínzott magyar társadalom egy pillanatig reménykedhetett abban, hogy megszabadul a mérhetetlen terror okozta szenvedéstől. Az új miniszterelnök hangulatjavító intézkedései ugyanis valóban a legfájóbb sebeket, a legégetőbb problémákat érintették. Első beszédében Nagy Imre kinyilvánította, hogy „a kormány a megbocsátás szellemében, a megnyugvás és a jogos sérelmek gyökeres orvoslása érdekében törvényjavaslatot terjeszt az országgyűlés elé, amelynek alapján szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek bűne nem olyan súlyos, hogy szabadlábra helyezésük az állam biztonságát vagy a közbiztonságot veszélyezteti. A kormány egyidejűleg megszünteti az internálás intézményét, az internálótáborokat pedig feloszlatja. […] Rendezni kívánja a kormány a kitelepítettek helyzetét is, lehetővé téve számukra, hogy az összes állampolgárokra kötelező jogszabályok figyelembevételével választhassák meg letelepedési helyüket.” Az 1945 óta eltelt nyolc esztendő során – különösen az utolsó három évben – a legborzasztóbb rettegés időszakát élte át a magyar társadalom, nem volt olyan család, akit ne érintett volna valamilyen formában a rémuralom. Nem csoda hát, hogy ezen ígéretek reményt ébresztettek az emberekben, bíztak abban, hogy végre fellélegezhetnek. A fent idézett sorok azonban már magukban hordozták a kiábrándulást is, hiszen hogyan nyerhettek volna „bűnbocsánatot” a politikai elítéltek, amikor a pártállam biztonságának garantálása továbbra is elsőrendű szempont volt. Hogy lehetett volna rehabilitációról beszélni a kitelepítettek és internáltak esetében, ha nem azt mondták, hogy visszakapják otthonaikat, visszaköltözhetnek szülővárosukba, hanem csak annyit ígértek, hogy a hatályos jogszabályok értelmében megválaszthatják majd lakhelyüket. Az úgynevezett „szocialista törvényesség” keretein az új kormány sem szándékozott változtatni.

Valójában ezt nem is lehetett elvárni Nagy Imrétől, hiszen a későbbi mártír miniszterelnök szíve legmélyéig elkötelezett, hithű kommunista volt és maradt haláláig. A szovjet politikai rendőrség ügynökeként tért vissza Magyarországra 1944-ben, tevékenyen szerepet vállalt az ország szovjetizálásában, aláírta a németek jogfosztását és kitelepítését elrendelő határozatot, belügyminisztersége alatt született meg a „hóhértörvény”, amely a koncepciós perek súlyos ítéleteinek jogszabályi alapját adta, begyűjtési miniszterként felelős volt az agrártársadalmat kisemmiző és ellehetetlenítő padlásseprésekért, vagyis ugyanúgy részese volt az elkövetett kommunista bűnöknek, mint párttársai. Azt azonban felismerte, hogy a Rákosi-féle vezetés erőltetett léptékű brutalitása ellenállást vált ki az emberekből, így lassítani akart. Nem a kitűzött cél változott 1953 nyarán, hanem az eléréséig tervezett idő hossza.

Fp
1953. június, középen Nagy Imre késöbbi miniszterelnök Moszkvából történő hazaérkezésekor. Forrás: Jánosi Katalin/Fortepan

Az ekkor bevezetett rendeletek valóban könnyítettek kicsit a terheken, de valódi reformokról nem lehet beszélni. Felfüggesztették a kényszerkollektivizálást, áthelyezték a súlypontokat a nehézipari termelésben, előtérbe helyezték a lakosság ellátásának javítását, de talán a legfontosabb intézkedés a politikai elítéltek büntetésének felülvizsgálata, illetve annak ígérete volt. Aki tudott olvasni a rendelkezés sorai között, annak nem okozott meglepetést, hogy a börtönökből csupán a kommunisták és az úgynevezett baloldali szociáldemokraták szabadulhattak, vagyis a politikai foglyok nagy többségét nem érintette a rehabilitáció. Az internálótáborok bezárását sem követte a rabok tömeges hazatérése, ugyanis az ítélet nélkül fogvatartottak tízezreit utólag bíróság elé állították, ahol ritkán kaptak bűncselekmény hiányában felmentést. A legtöbb internáltat jogerősen is bűnösnek nyilvánították, de ítéletük mértékét a már előre letöltött büntetés idejéhez alakították, vagyis sokan végül mégis hazajutottak, de nem kapták meg a rendszertől sem az anyagi, sem az erkölcsi elégtételt: nem mondták ki, hogy ártatlanul szenvedtek. Az új kormány ezzel csupán jogi elismerést adott az előző bűneihez. Nagy Imre kísérlete az „emberarcú szocializmus” megteremtésére már a kezdeti lépéseknél elbukott, leginkább azért, mert a kommunizmus eszméje nem volt összeegyeztethető a humanizmussal, a rendszer megreformálhatatlan volt.

A kívánt cezúra elmaradása nemcsak a felemásra sikeredett – és reformoknak hazudott – intézkedésekben mutatkozott meg, hanem a büntetési gyakorlat, vagyis a terror és a megfélemlítés kontinuitásában is. A rettegett Államvédelmi Hatóság önállóságát megszüntették ugyan, a Belügyminisztérium szervezetébe integrálták, de működését és brutalitását nem tudták ezzel korlátozni: nem a minisztérium nyelte el az ÁVH-t, hanem az ÁVH nyelte el a minisztériumot. Az átszervezésről szóló parancs titkos volt, nem értesítették arról a társadalmat, hogy az Államvédelmi Hatóság nem létezik többé, és az emberek nem is vették észre annak eltűnését. A terror, a koncepciós perek, a letartóztatások és kivégzések folytatódtak. Nem csoda, hogy a forradalom legfontosabb követeléseinek egyike éppen ez volt: vesszen az ÁVO!

Nem tudhatjuk, mennyi ideig tartott volna a Nagy Imre-féle út a bolsevikok által kijelölt célig. Szovjet pártfogóját, az NKVD korábbi rettegett főnökét, Beriját 1953 végén kivégezték, a magyar miniszterelnök mozgástere ezután folyamatosan szűkült, majd 1955. április 18-án leváltották posztjáról. Első miniszterelnökségének mérlegét tekintve vitathatatlan, hogy a terror legsötétebb éveihez képest az új kormány enyhülést hozott a mindennapokba, az emberek életkörülményei kissé javultak, és a táborokból – különösen a Recskről – szabadultak joggal érezték úgy, hogy megmenekültek a biztos pusztulástól. Bár a rendszer alapvetése változatlan maradt, lélektani hatása mégis kitartott 1956. október 23-ig, amikor a tüntető tömeg – a politikai realitások talaján maradva – Nagy Imrét követelte újból a kormányfői székbe. Az 1953. július 4-én hatalomba kerülő miniszterelnök korabeli válságkezelését a rendszerváltoztatás után reformokként igyekeztek bemutatni azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az utódpárt számára kreáljanak egy hőst, akinek a hagyományaira építkezve legitimálhatják saját múltjukat.