Az írni-olvasni tudás világnapja

1965. szeptember 8-án az UNESCO teheráni világkongresszusán határozták el, hogy ezen a napon lesz az írni-olvasni tudás nemzetközi napja. Minden világnap arra jó, hogy legalább egy pillanatra elgondolkodjunk a témájáról. Mit is jelent manapság itt, Európa közepén az írás és olvasás kultúrája?

Ez a világnap alapvetően az analfabetizmus elleni küzdelemnek van szentelve, de talán megengedhető, hogy most Magyarországon az alapprobléma mellett aktuális, kapcsolódó kérdéskörökkel is foglalkozzunk. Az írás és olvasás kultúrája nyilvánvalóan fontos, mindennek ez a kiindulópontja, az alapja, jelentősége elvitathatatlan. Mellesleg 2020 ősze sajnálatos aktualitást ad az alapproblémának is, hiszen a koronavírus világjárványa tombol, és ez nem kíméli hazánkat sem, így rendkívüli erőfeszítést igényel az iskoláktól, a családoktól és az iskolai tanulmányaikat most megkezdő gyermekektől, hogy rendben induljon el az oktatás, és éppen az általános iskola első osztályában, az írásra-olvasásra nevelés a megszokott rendben és színvonalon induljon el. Azonban ezzel együtt a fő probléma hazánkban nem is annyira az analfabetizmus elleni küzdelem, hanem inkább a funkcionális analfabetizmus elkerülése, valamint a 21. századi információs társadalom legnagyobb kihívása: a digitális írástudás minél szélesebb körű és minél magasabb szintű elsajátítása.

Csoma Gyula és Lada László így határozza meg a funkcionális analfabetizmust és következményeit. „A funkcionális analfabetizmus olyan műveltségi állapot, amelyben az olvasni-írni tudás képességeinek megszerzett színvonala egyre kevésbé alkalmas arra, hogy használható legyen új információk befogadására és közlésére, új tudás megszerzésére, feldolgozására és kezelésére, személyközi interakciók lebonyolítására. Az elnevezés az olvasás-írás tudásának funkcionális ellehetetlenülésére utal. Nem az olvasni-írni tudás képességeinek teljes hiányára, még csak nem is az olvasás-írás használatának a hiányára, hanem arra, hogy az olvasni-írni tudás színvonala – az, ami általa felfogható és megérthető, valamint az, ahogyan felfogható és megérthető, illetve az, ami általa kifejezhető, és az, ahogyan kifejezhető – egyre kevésbé alkalmas arra, hogy használható legyen a személyes fejlődés előmozdítására és a közösség javára. Mégpedig azért nem, mert nem elegendő azoknak az újabb és még újabb feladatoknak az ellátására és a hozzájuk rendelt tudás megszerzésére, melyeknek szükségletei újra és újra megjelennek a munkában és az élet más területein. Az olvasni-írni tudás tehát kifejez valamilyen minőséget, csakhogy az élet közben újabb minőségeket igényel, s az olvasás-írás képességei lemaradnak tőlük, az újabb igényekkel nem tudnak lépést tartani. Ezért a funkcionális analfabéták nem képesek felmérni és megoldani problémáikat a képességeknek (a jártasságoknak és készségeknek) olyan szintjén, mint azok, akik birtokában vannak a kommunikatív képességek szükséges színvonalának. Ily módon a funkcionális analfabéták képtelenek megvalósítani mindazokat a célokat, amelyekhez pedig veleszületett adottságaik megvannak, de ezeket nem képesek mozgósítani, fejleszteni, adott lehetőségeit sem tudják kihasználni” (Csoma, Lada 1997).

Ez az állapot tehát nagyon komoly következményekkel jár, és ez mind a társadalom, mind az érintett személyek számra jelentős nehézséget okoz. A funkcionális analfabéták ugyanis képtelenek a társadalomba beilleszkedni, képtelenek új ismereteket az írás és olvasás útján elsajátítani, csak korlátozottan képesek új kapcsolatokat létesíteni.

Érdemes tovább finomítani ennek a helyzetnek a leírását. Az UNESCO meghatározása szerint funkcionális írástudó az a személy, aki képes gyakorolni „mindazokat a tevékenységeket, amelyek írástudást igényelnek ahhoz, hogy csoportja és közössége hatékonyan működjön, és az írás-, olvasás- és számoláskészséget képes folyamatosan használni saját és közössége fejlődése érdekében” (Bajka 2017). Tehát aki funkcionális analfabéta, az nem képes az írást és az olvasást olyan színvonalon végezni, amilyen a társadalom alapvető elvárásainak megfelel. Nyilvánvaló, hogy hazánkban és Európában az írás és az olvasás magas szintű ismeretére van szükség.

Ezen a világnapon érdemes végiggondolni, hogy információs társadalmunk, a vizuális kultúránk, a lassan mindent körbevevő képi világunk a hétköznapjaink mennyire igénylik az írást és az olvasást. Vannak-e a környezetünkben olyanok, akik valóban úgy érzik, hogy nincs szükségük az írás és olvasás magas színvonalú gyakorlására? Hogy élik ők a hétköznapjaikat? Hogyan tájékozódnak egy boltban, mit tesznek egy hivatalban vagy szolgáltatónál, ha valamilyen ügyet el kell intézniük. Nincs-e szükségük valamilyen segítségre? Egyáltalán, kinek a felelőssége, hogy ilyen helyzetek kialakulhatnak?

A Központi Statisztikai Hivatal weboldalán olvasható egy tanulmány, amely a következő megállapítást teszi. „Magyarország lakosságának egy igen jelentős része gyakorlatilag sosem vesz a kezébe könyvet. (…) Míg 1986/87-ben még minden második megkérdezett olvasott a megkeresés előtti napon, addig 2009/2010-re ez csak minden negyedik emberre igaz. Aki ellenben ténylegesen olvas, az 9 perccel több időt töltött ezzel, mint az 1980-as években: naponta átlagosan 76 percet; a csak könyvet olvasóknál ez az idő 97 perc volt (…). Megállapítható tehát, hogy akik ténylegesen olvastak, azok egyre intenzívebben tették azt.

A lakosság olvasással töltött átlagos ideje 1986/87-hez képest 2009/2010-re (miközben az időmérleg-felvétel kérdései között az egyre népszerűbb internetezést is akkor az olvasáshoz sorolták) a szabadidő jelentős emelkedése ellenére is átlagosan napi 13 perccel rövidült” (KSH 2013).

Mivel 2010-hez képest az internetes tartalmak és szolgáltatások, az infokommunikációs eszközök lényegesen gazdagabbak és fejlettebbek lettek, a helyzet nyilván változott. A mai, technológiailag fejlett és egyre rohamosabb tempóban fejlődő világunkban az információkat gyakorlatilag teljes egészében informatikai technológiai eszközökkel állítjuk elő; innen a divatos kifejezés is: információtechnológia, rövidebben infotechnológia.

De mit is jelent a digitális írástudás? „A globális gazdaságban a digitális technológiák kulcsszerepet töltenek be az innováció, növekedés és munkahelyteremtés területén. Nem mindenki rendelkezik azonban a megfelelő tudással, képességgel és attitűddel, amely képessé tenné arra, hogy a digitális technológiákat kritikus, együttműködésre kész és kreatív módon használja.

Ez idáig nem volt megegyezés abban, melyek ezek a képességek és tudományos alapja sem volt annak, hogy meghatározzuk, mely kompetenciák képezzék részét a polgárok digitális kompetenciájának.

A probléma megoldása, illetve az oktatás világa és a munkaerőpiac közti szakadék áthidalása érdekében az Európai Bizottság kidolgozott egy Közös Európai Digitális Kompetencia Keretrendszert, azzal a céllal, hogy azonosítsa és leírja azon kompetenciák készletét, amelyek minden polgár számára szükségesek napjainkban” (Carretero, Vuorikari, Punie 2017).

Az Európai Bizottság öt kompetenciacsoportot határozott meg, amelyeket minél magasabb szintű teljesítünk, annál magasabb szintű a digitális írástudásunk.

  1. 1. Információ: Digitális információk azonosítása, elhelyezése, visszanyerése, tárolása, rendszerezése és elemezése elbírálva annak relevanciáját és célját.
  2. Kommunikáció: Digitális környezetben történő kommunikáció, online eszközök segítségével forrásanyagok megosztása, digitális eszközök segítségével kapcsolat létesítése és együttműködés másokkal, közösségekben és hálózatokban való részvétel, határokon átnyúló kulturális tudatosság.
  3. Tartalomkészítés: Új tartalmak készítése és szerkesztése (a szövegszerkesztéstől a képeken keresztül a videókig); korábbi tudás és tartalmak beépítése és átdolgozása; kreatív kifejezésmód használata.
  4. Biztonság: Személyes védelem, adatvédelem, digitális személyazonosság védelme, biztonsági intézkedések, biztonságos és fenntartható használat.
  5. Problémamegoldás: Digitális szükségletek és forrásanyagok azonosítása, megalapozott döntéseket meghozatala a célnak és a szükségleteknek megfelelő eszközökkel kapcsolatban, koncepcionális problémák digitális úton történő megoldása, kreativitás a technológiák használata és a problémamegoldás terén, saját és mások kompetenciáinak frissítése (Carretero, Vuorikari, Punie 2017).

Mindebből kitűnik, hogy társadalmunk alapja az írás és olvasás minél magasabb szintű alkalmazása, és a 21. században ehhez a papír alapú információhordozók mellé felsorakozott az elektronikus kijelző és az információtechnológia is.

 

Irodalom: