I. Lajos magyar királyt lengyel királlyá koronázták

1370. november 17.

1370. november 17-én a magyarországi Anjou-dinasztiából származó I. (Nagy) Lajost, Magyarország királyát (1342–1382) lengyel királlyá koronázták, s ezzel létrejött az első lengyel–magyar perszonálunió.

Lajos lengyel trónra jutását apja, I. Károly magyar király (1301–1342) egyik külpolitikai sikerének szokás tekinteni, mivel a lengyel Jan Długosz és a magyar Thuróczy János egyaránt feljegyezte krónikájában, hogy a két király között 1339-ben írásbeli megállapodás született arról, hogy III. (Nagy) Kázmér lengyel király (1333–1370) halála esetére trónját Lajos magyar hercegre hagyja. Thuróczy pontosan így ír erről: „Az Úr ezerháromszázharminckilencedik évében Kázmér, Lengyelország királya július hónapban Visegrádra jött Károlyhoz, Magyarország királyához, országa püspökeivel és báróival együtt, és mindannyiuk egyetértésével és akaratából Lengyelországot szabad elhatározással Lajos úrra, Károly királynak és nővérének a fiára hagyta, mert neki nem volt fia; és erről hiteles oklevelet készítettek” (Bellus Ibolya fordítása).

Annak ellenére, hogy e krónikás híradások hitelességével kapcsolatban merültek fel kérdések, és eleddig nem sikerült fellelni olyan oklevelet, amely 1339 júliusában a fenti tárgyban kelt volna, mind a lengyel, mind a magyar szakirodalom döntő többsége úgy véli, hogy e szerződés a két király között megszületett, s az 1335. évi visegrádi királytalálkozó alkalmával írásba foglalt kétoldalú megállapodások későbbi megújításaihoz köthető.

1351-ben, amikor I. Lajos nagybátyja, Kázmér király segítségére sietett a litvánok elleni hadjáratban, a kortárs Névtelen Minorita beszámolója szerint Lublinban „Kázmér úr, Lengyelország királya életveszélyesen megbetegedett. És az összes herceg és báró meg nemes az Úr szent evangéliumára leteendő esküre jöttek, miszerint Magyarország királya most és mindig természetes uruk és királyuk legyen, de úgy, hogy István hercegnek, Magyarország királya testvérének semmi köze ne legyen hozzájuk, sem a németeknek […] A király kötelezte magát mindezek megtartására.”

A krónikás hagyomány tehát több olyan megállapodásról, szerződésről tud, amelynek nyomára okleveles anyagban még nem sikerült rábukkanni.

nagy lajos
Jan Matejko (1838–1893) Lajos magyar és lengyel királyról készült egyik festményének reprodukciója

A lengyel trónra azonban I. Lajos anyja, a Piast-házból származó Erzsébet, III. Kázmér jogán is igényt formálhatott. A korabeli lengyel örökösödési szokások értelmében akkor, ha az uralkodónak nem volt fiú utódja, nőágon is tovább lehetett vinni a dinasztia uralmát. Mivel Kázmérnak leányai mellett csak törvénytelen kapcsolatból származó fiai voltak, már életében meglehetősen nagy esély látszott arra, hogy testvére ágán hagyományozódjon tovább a lengyel korona.

Miként I. Lajos király udvari történetírója, Küküllei János leírja, a magyar király „azt követően, hogy anyai nagybátyja, Kázmér, Lengyelország királya meghalt, nagy hadakkal Lengyelországba ment, ahol nagybátyja örökösének jogán szerencsésen királlyá koronázták.”

A jóval később alkotó Antonio Bonfini (1434–1503) ugyancsak azt állítja, hogy Lajos zökkenőmentesen szerezte meg Lengyelország trónját. „Kázmér lengyel király […] gyermek híján Lajosra testálta Lengyelország királyságát, mert közelebbi rokona nem volt, a király [ti. I. Lajos] pedig nem szándékozott késlekedni, hanem nagyarányú sorozást tartott, és […] Krakkóba ment, ahol valamennyi tartományúr, főpap és nemes számára gyűlést tartott, felbontotta a végrendeletet, felolvastatta, és mert abban az állt, hogy ő az egyetlen örökös, emberséges szónoklatban arra kérte a fejedelmeket és a nép képviselőit, hogy őt, mint Kázmér unokaöccsét, válasszák önként királyuknak; így aztán egy akarattal mind uruknak és Lengyelország királyának jelentették ki, és megkoronázták.”

térkép
Lengyel–magyar dinasztikus kapcsolatok

Noha mind Küküllei, mind Bonfini azt állítja, hogy Lajos könnyűszerrel lépett nagybátyja örökébe, elgondolkodtató, miért kellett „nagy hadakkal”, „nagyarányú sorozás” tartása után útra kelnie. Erre a lengyel krónikák adják meg a magyarázatot. A Lajossal kortárs Czarnkowi János szerint, aki többek között az 1370. év eseményeit is rögzítette, a végrendelet nem csak a magyar király javára szólt, ugyanis Kázmér végakaratában a lengyel területek jelentős részét nem sokkal előbb fiává is fogadott unokájának, Stettini Kázmérnak juttatta. A már Krakkóban tartózkodó Lajosnak végül békés úton, bírák segítségével és a végrendeletben szereplőnél sokkal kevesebb birtok átadásával sikerült megakadályoznia Stettini Kázmér örökségének kiadását és esetleges örökösödését. Csak ezután nyílt meg az út koronázása előtt.

Kétségtelen, hogy I. Károly az 1330-as években már Lengyelország felé fordította tekintetét, s fia vagy fiai számára különböző szerződésekkel igyekezett is azt biztosítani arra az esetre, ha Kázmérnak nem születne törvényes fia. A Károly által megkötött szerződések és dinasztikus jogok érvényesülését azonban ebben az esetben – miként a nápolyi trón kapcsán – is fiainak, közülük is elsősorban Lajosnak kellett elérnie.