„Győzött az igazság”

Nyolcvankét éve született meg az első bécsi döntés

Az 1920-as években a kisantant államok halálos szorításában vergődő, teljesen elszigetelt trianoni Magyarország érthető módon azon hatalmakkal kereste a kapcsolatot, amelyek elvetették a „nagy háborút” lezáró versailles-i békerendszert. Így orientálódott 1927-ben a bethleni külpolitika az olaszok felé; Benito Mussolini támogatta a magyar revíziós igényeket és a honvédség rejtett fejlesztését (ez mindkét fél számára gazdasági előnyökkel járt), s érdekeltek voltak abban, hogy semlegesítsék a Duna-medencében erősödő német befolyást. Adolf Hitler hatalomra jutása felborította e terveket, Németország fegyverkezni kezdett, 1936-ban pedig megszületett a Berlin–Róma tengely. Ettől kezdve a magyar külügy – geopolitikai helyzetünkből adódóan – kényszerpályára került, és megpróbált a két nagyhatalom táncparkettjén „ügyesen sasszézni”. A kisantanttal kötött bledi egyezmény (1938. augusztus 29.) nagy áttörést jelentett: Magyarország visszanyerte fegyverkezési egyenjogúságát, ígéretet kapott arra, hogy az elszakított magyar nemzetrészek kisebbségi jogait betartják, ezekért cserébe le kellett mondani a fegyveres revízió szándékáról. Most már hivatalosan is megindulhatott a Magyar Királyi Honvédség minőségi és mennyiségi fejlesztése – amelynek mintegy húsz esztendős lemaradást kellett behoznia –, ez volt a Darányi Kálmán miniszterelnök által 1938. március 5-én meghirdetett győri program.

Az európai politikai események 1938-ban jelentősen felgyorsultak. Németország felrúgta a versailles-i katonai megszorításokat, és 1935-től erőteljes hadseregfejlesztésbe fogott; majd a Saar-vidék (1935. január 13.), a rajnai demilitarizált övezet (1936. március 7.) visszacsatolását követően az 1938. március 13-i Anschluss révén Ausztria a Harmadik Birodalom részévé vált, figyelmét pedig Csehszlovákiára összpontosította. A Führer számára ekkor értékelődött fel Magyarország. Az augusztus 22-i kieli flottaparádét követően – amelyen vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó hitvese töltötte be a Prinz Eugen nehézcirkáló keresztanyai szerepét –, Hitler részéről felvetődött a Csehszlovákia elleni német támadás lehetősége, amelyhez a magyar fél segítségét kérte, s a honvédség részvételéért cserébe a Felvidék visszacsatolását helyezte kilátásba. A kormányzó a felajánlást a magyar hadsereg felkészületlenségére és a támadás felelősségére való tekintettel elutasította. A Führer ezt nem vette jó néven, ettől kezdve alakult ki a németek velünk szembeni bizalmatlansága. A kormányzó erről így vallott emlékirataiban: „Két év múlt el az obersalzbergi eszmecserénk óta, és elért sikerei erősen megváltoztatták Hitlert. Viselkedése arra vallott, hogy Európa urának tartja már magát. [...] Úgy látszott, háborúra is elszánta magát, és tőlem várta a biztosítékot, hogy a német előrenyomulással egy időben dél felől mi megtámadjuk Szlovákiát. Nem mondta ugyan ki, de mégis érthetővé tette számomra, hogy amit elfoglalunk, azt megtarthatjuk. Mindezt kérés alakjában adta elő: erre azonban én udvariasan, de határozottan azt válaszoltam, hogy ebben az akcióban Magyarország részvételéről nem lehet szó. Magyarországnak, mondottam, magától értetődően vannak Csehszlovákiával szemben revíziós igényei, azonban az óhajunk és szándékunk, hogy ezeket békés eszközökkel valósítjuk meg. Egyébként nincs is meg a lehetőségünk, hogy a határok mentén nagy számban felsorakozó erődöket a rendelkezésünkre álló szerény eszközeinkkel megsemmisíthessük. »Majd mi szállítjuk a szükséges fegyvereket« – vetette ellen Hitler. Én azonban kitartottam a kimondott »nem« mellett, sőt figyelmeztettem arra is, hogy nagy kiterjedésű háború veszélyével kell számolnia, mert véleményem szerint a németek bevonulását Csehszlovákiába sem Anglia, sem Franciaország, de talán a Szovjetunió sem nézi majd tétlenül. A délelőtti barátságos hangulat elszállt; beszélgetésünk végén szinte kellemetlen légkör nyomása nehezedett ránk.” A találkozóról vitéz Lázár Károly testőr alezredes, a Magyar Királyi Testőrség parancsnoka a következőket őrizte meg emlékezetében: „Hitler Kielben azt kívánta az államfőtől, hogy a közeljövőben Csehszlovákia ellen bekövetkező fegyveres akcióban Magyarország cselekvően vegyen részt. A Kormányzó válaszában határozott formában jelentette ki a Führernek, mint az ő belső munkatársainak ([Wilhelm] Keitel [vezérezredes], [Alfred] Jodl [vezérkari ezredes], [Rudolf] Hess, [Hermann Wilhelm] Göring [tábornagy]), hogy Magyarország nem támadhatja meg Csehszlovákiát. Csakis békés revízióval óhajtja a területi kérdéseket rendezni. Ezek után került sor a müncheni békés kölcsönös megállapodásra, minek folytán a Felvidék magyarlakta területeit visszacsatolták az ezeréves Magyarországhoz.”

Egri 14-es honvédek az egyik felvidéki település diadalkapuja előtt (Babucs Zoltán gyűjteménye)
Egri 14-es honvédek az egyik felvidéki település diadalkapuja előtt (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A csehszlovákok ellen kidolgozott Fall Grün katonai megvalósítása végül elmaradt, hiszen a béke megőrzésének érdekében Münchenben tárgyalóasztalhoz ültek a britek, a franciák, a németek és az olaszok. Szeptember 29-én a németek így kapták meg a csehszlovákoktól a németajkú Szudéta-vidéket, s olasz javaslatra ezen egyezmény záradékába bekerült, hogy Csehszlovákiának tárgyalás útján kellett rendeznie területi vitáit Magyarországgal és Lengyelországgal. A csehszlovákoknak erre három hónap állott rendelkezésükre, s ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, akkor a szóban forgó területi kérdéseket egy nemzetközi döntőbíróság fogja rendezi. Lengyelország erre villámgyorsan reagált, haderejének demonstratív felvonultatásával elérte, hogy Teschen vidékét és néhány, a Magas-Tátrában fekvő községet megkapjon Csehszlovákiától.

 

Az Ókomáromban október 8. és 13. között – rendhagyó módon francia helyett magyarul –megtartott csehszlovák–magyar határtárgyalások során a csehszlovákok „jóindulatának” jeleként Ipolyság és Sátoraljaújhely-Gyártelep október 11-én visszatért Magyarországhoz. A tárgyalások végül megfeneklettek a jelentős nézetkülönbségek miatt, ugyanis a csehszlovákok csak 5405 km² és 349 ezer lakos átadását ajánlották fel, míg a magyar fél követelése 14 153 km² és 1 091 000 lakos volt. Erre Jozef Tisóék kijelentették, hogy hadseregük kész megvédeni a csehszlovák határokat. Mindenki úgy vélte, küszöbön áll a magyar–csehszlovák fegyveres konfliktus.

 

A csehszlovákok már a müncheni egyezményt megelőzően, szeptember 23-án elrendelték az általános mozgósítást, így a trianoni határ mentén a csehszlovák 3. hadsereg hét gyalog- és egy gyorshadosztálya sorakozott fel – október végéig még további hét gyaloghadosztály került ide erősítésként –, míg a határon a csehszlovák államvédelmi őrség zászlóaljai álltak. Szeptember derekától a honvédség hét korosztályát mozgósították (1919 óta első ízben), és az északi határ környékére – szemben az 1200 elemből álló csehszlovák kiserődrendszerrel, amelyet nehéztüzérség hiányában csak nagy véráldozatok árán lehetett volna leküzdeni – vonult fel négy megerősített vegyesdandár (ezek a Huba I.-hadrend értelmében a hadtest elnevezést vették fel). Ez a székesfehérvári II., a budapesti I., a miskolci VII. és a debreceni VI. hadtestet (mindösszesen 16 dandár erővel, amelyből 11 volt gyalogos, 2 lovas, 1 gépkocsizó, 1 folyamőr és 1 repülő), valamint vitéz Kozma Miklós vezetése alatt a diverzáns feladatok végrehajtásával megbízott Rongyos Gárda 19, polgári ruhát viselő lövészzászlóalját jelentette.

 

Magyarország nem akart háborút, ezért október 20-án nemzetközi döntőbíráskodást kért, ehhez hat nappal később a „cselákok” is csatlakoztak. Miután Nagy-Britannia és Franciaország kijelentette, hogy Közép-Európa érdektelen számára, lemondott jogairól, így a magyar–csehszlovák határterületi vita rendezésében Németország és Olaszország vett részt. A bécsi Belvedere palotában november 2-án kihirdetett első bécsi döntés visszacsatolta a Magyar Királysághoz a Felvidék és Kárpátalja déli részét, 11 927 km² területet és 1 058 000 lakost (akik 86,5 százaléka magyar volt!). Mindez a németek akarata ellenére történt, ők ugyanis végig a csehszlovákokat támogatták, míg bennünket az olasz külügyér, Galeazzo Ciano gróf pártolt, aki egy magyar titkos delegáció felkészítése révén az összes olyan, vita tárgyát képező település nevét és népességi viszonyát megtanulta, amelyekre Magyarország igényt tartott. A későbbi határkiigazítások révén a hazatért felvidéki területek nagysága 1939 márciusának végéig tovább növekedett: összesen 12 012 km² vált ismét magyarrá.

 

Az első bécsi döntés kihirdetésének hírére Budapest euforikus hangulatba került, a székesfőváros polgárai november 2-án este Imrédy Béla miniszterelnök budavári rezidenciája elé vonultak, aki a hatalmas tömeg előtt tartott beszédét a következő szavakkal zárta: „Megértük a magyar feltámadás napját!” Az ünneplő sokaság a német és az olasz nagykövetségnél is tartott szimpátiatüntetést, ám előtte a kormányzó beszédét hallgatta meg, aki a miniszterelnök hódoló szavaira a következőket válaszolta: „Köszönöm kedves szavaidat és köszönöm mindnyájatoknak, hogy ebben a késői órában felkerestetek. Amikor a rádióban a miniszterelnök bejelentette a várva várt hírt, az hiszem, hogy a csonka ország határain belül és kívül kevés magyar szem maradt szárazon. Hallottátok a jó hírt, azután megindultatok. Hangos lett az utca, de most másképp, mint néha szokott lenni, most egyetlen lelkes magyar szótól visszhangzott, így van jól. Nem is hiszem, hogy mától fogva valaki is disszonáns hangot merne vinni Pest utcáira. Most pedig térjetek haza és álmodjunk még szebbeket, mint amilyen álom most beteljesedett.”

 

Másnap az Ipoly-rendelet értelmében a Magyar Királyi Honvédség kijelölt seregtestei felzárkóztak az északi határra, hogy a döntés értelmében november 5. és 10. között vonuljanak be a visszatért felvidéki területekre, vagyis a Csallóközbe a II., az Ipoly folyó vidékére az I., Rozsnyó és Kassa körzetére a VII., míg a Munkács és Ungvár által határolt délnyugat-kárpátaljai részbe a VI. hadtest csapatai.

 

A kormányzó november 4-én adta ki hadparancsát: „Honvédek! A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk 20 esztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvérünk vár Reátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését. Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre! Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden egyes lakóját, magyarokat, szlovák, ruszin és német testvéreinket egyaránt. Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán az új életre támadt Magyar Erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a Haza nevében: ELŐRE!”

Amikor november 5-én a honvédek megkezdték felvidéki bevonulásukat, a visszatért városokban és falvakban mindenki olvashatta a hazatértekhez magyar, szlovák, ruszin és német nyelven intézett kormányzói szózatot: „MAGYAROK! Újra szabadok vagytok. A gyötrelmek és megpróbáltatások ideje lejárt. A Ti szenvedéstek, törhetetlen akarástok és mindnyájunk küzdelme diadalra juttatta az igazságot. Ismét a Szent Korona fénye sugároz Felétek, az ezeréves magyar múlt sorsközösségének újból részesei lettetek. A magyar haza szeretete és gondoskodása vár Benneteket. A magyar királyi Honvédség lép elsőnek a rabságból felszabadult ősi magyar földre, hogy megvédelmezze és soha többé el ne hagyja. Szeretettel öleljük magunkhoz e területen élő valamennyi nép fiát, hogy velünk örvendezzenek és részesei legyenek a felszabadulás ünnepének. Legyen mindenütt rend, nyugalom és becsületes magyar munka. Ne feledjétek, hogy a világ szeme rajtunk van. Isten áldása legyen e hazán!”