„Előre az 1000 éves déli határokra”

Az országgyarapítás utolsó fejezete volt a Délvidék nyolcvan esztendővel ezelőtti visszacsatolása. A magyar királyi 3. honvéd hadsereg 1941. április 11-én indított három napos villámháborújának eredményeként visszatért a magyar Szent Korona fennhatósága alá a Bácska, a Baranya-háromszög, majd 1941. április 16-án a Muraköz és a Muravidék. Mindezért nagy árat fizettünk. Magyarország feladta az 1939 szeptembere óta alkalmazott fegyveres semlegesség elvét, és elkötelezte magát a tengelyhatalmak oldalán, majd bő két hónappal később a Szovjetunió és szövetségesei elleni hadviselő felek sorába lépett a második világháborúban.

A Magyar Királyság 1940 végére az 1938 őszétől tartó területi visszacsatolások eredményeként közép-európai hatalommá növekedett, de külpolitikai mozgástere beszűkült, mert a területi revíziót a tengelyhatalmaknak köszönhette, a németek és az olaszok pedig az angolszászok ellen háborúztak, akikkel titokban gróf széki Teleki Pál miniszterelnök jó viszonyra törekedett, akinek félelmei akkor váltak valóra, amikor az 1941. március 27-én bekövetkezett jugoszláv krízis során két tűz közé került.

Revíziós segítségükért a németek ekkor benyújtották a számlát. A Führer levelet küldött Horthy Miklós kormányzónak, amelyben a jugoszlávokkal szembeni magyar területi követelések jogosságát hangsúlyozta, egyben kérte, hogy a német csapatok magyar területen vonulhassanak fel, és a Magyar Királyi Honvédség csatlakozzon a Jugoszlávia elleni hadműveletekhez. A kormányzó válaszlevelében engedélyezte a német átvonulást, és kifejezte azon reményét, hogy magyar csapatok is részt vesznek a hadműveletekben, de azok feltételeiről akkor még nem született döntés. Javában tartott a levélváltás, amikor a minisztertanács arról döntött, hogy a honvédség csak a Duna‒Tisza közén kezdhet hadműveleteket és nem lépheti át a történelmi magyar határt. A magyar politikai vezetés érzékelte, hogy a háborús Európában mozgástere beszűkült, ezért Teleki javaslatára a Legfelső Honvédelmi Tanács április 1-jei ülésén három feltételt szabott, amelyek közül bármely megvalósul, a honvédség megkezdheti délvidéki hadműveleteit: vagyis ha Jugoszlávia mint önálló állam megszűnik létezni, ha a térségben hatalmi vákuum alakul ki, vagy ha a délvidéki magyar nemzetrészt bármilyen veszély fenyegeti. Közben – Teleki háta mögött – már napok óta tartottak a német–magyar vezérkari tárgyalások, amelyek során megegyeztek a honvédség bevetésének részleteiről is. A miniszterelnök titkos csatornákon keresztül próbálta megértetni a nyugati szövetségesekkel, hogy geopolitikai helyzetünk miatt nincs más választásunk, ám azokat ez cseppet sem érdekelte. A britek április 2-i válaszukban kijelentették, Magyarországgal megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat, ha a német csapatok magyar területen vonulnak át, és kilátásba helyezték a hadüzenetet, amennyiben a honvédség is részt vesz Jugoszlávia lerohanásában. Teleki gróf fő művét, a békés revíziót és a fegyveres semlegességet látta összeomlani, kilátástalan helyzetéből csak egy kiutat látott, az öngyilkosságot.

A Jugoszlávia ellen április 6-án megindított német támadást követően a jugoszláv légierő magyar települések (Körmend, Zalaegerszeg, Pécs, Siklós, Kelebia, Szeged) és vasúti szerelvények ellen hajtott végre támadást, több, granicsárok által kiprovokált határincidensre is sor került, ám ezek nem váltottak ki magyar válaszlépéseket. Aztán Horvátország függetlenségének április 10-i proklamálásakor, a széthullott Jugoszláviában élő, őshonos magyar nemzetrész védelmében lépett fel a magyar politikai és katonai vezetés. A Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezette magyar 3. hadsereg (a budapesti I., a pécsi IV. és a szegedi V. hadtest), a budapesti gyorshadtest és folyami dandár, valamint néhány Fővezérség-közvetlen csapattest mozgósítására április 4. és 6. között került sor és az alakulatokat – azaz 10 gyalog-, 2 gépkocsizó-, 2 lovas-, 1 repülő- és 1 folyami dandárt – április 11-ig felvonultatták a déli határon. A magyar felderítés adatai szerint a határ túlsó oldalán a jugoszláv 1. hadsereg 3 gyalog-, 1 lovas- és 1 erődhadosztálya állt.

A támadás megindítását április 13-ára tűzték ki, de a látványos német hadisikerek arra ösztönözték a magyar hadvezetést, hogy előre hozzák a támadás időpontját, mert attól tartottak, ha a honvédség késlekedve csatlakozik a hadműveletekhez, akkor a Délvidék visszaszerzése meghiúsulhat.

A kiskunhalasi „Balogh Ádám” 15. honvéd kerékpáros zászlóalj egyik tisztje
A kiskunhalasi „Balogh Ádám” 15. honvéd kerékpáros zászlóalj egyik tisztje buzdító beszédet tart a határátlépés előtt Bácsmadaras-délkeleten 1941. április 12-én, 16 órakor. A kép bal szélén távcsővel a nyakában az egyik századparancsnok: Husznay Miklós százados (Babucs Zoltán gyűjteménye)

A magyar csapatok így április 11-én, nagypéntek délután 13 óra 30 perckor kezdték meg a határátlépést, amely előtt kihirdették a kormányzó hadparancsát: 

Honvédek! A kötelesség ismét arra szólít bennünket, hogy elszakított magyar véreink segítségére siessünk. Mindig bevált katonai erényeitekre és fegyelmetekre építve bízom benne, hogy ezt az új feladatot is tökéletesen fogjátok megoldani. A magyarok Istene és a nemzet minden gondolata most is veletek van. Előre az 1000 éves déli határokra.

Domonkos László író egyik tanulmányában olvashatjuk, hogy 

azokat a magyar katonákat, akik 1941. április 11-én a délutáni órákban átlépték Magyarország déli trianoni határát, nagyjából ugyanaz a kép fogadta, mint a korábban észak, illetve kelet felé menetelőket: lakóháznak vagy éppen kukoricagórénak álcázott, elhagyatott bunkerek, drótsövények, hálók, árkok, tankcsapdák, útzáró betoncsillagok, különböző akadályok.

Jugoszlávia Csehszlovákiához és Romániához hasonlóan tartott magyar szomszédjától, ezért 1938 tavaszától a magyar–jugoszláv határ mentén elkészültek az első tábori erődítések, aztán 1939-ben nekifogtak az állandó erődvonalak megépítéséhez francia hadmérnöki segítséggel. Az első vonal a határ mentén húzódott, megerődített és álcázott határőr állásokból, az ún. karaolákból vagy karaulákból állt, több helyen útzárral és torlaszokkal. A főerődöv a Duna–Tisza közén két vonalból állt, az első Bezdán–Gádor–Őrszállás–Bajmok–Szabadlak–Palicsfürdő–Horgos, a második a Pacsér–Csantavér–Zenta között húzódott. Mindkét vonal vasbetonból épült, jól álcázott erődsor volt harckocsiárkokkal és drótakadályokkal. A Ferenc-csatorna mentén is kiépítettek egy vonalat, harckocsiakadályokkal megerősített kiserődök védték az északi hídfőket, és a déli parton is erődsorok álltak. Más volt az erődítések sora a Baranya-háromszögben. Igaz, itt is karaolák álltak a határ mentén, az első erődvonal Vörösmart–Pélmonostor, a második Pélmonostor–Bolmány között a Dráváig húzódott, ám az első vonal előtt nem voltak harckocsiárkok, a harmadik erődvonal pedig csak papíron létezett. A honvédségnek ezt az erődrendszert kellett harcolva áttörnie, ami nem tűnt egyszerű feladatnak.

A támadó magyar 3. hadsereg jobbszárnyán a IV. hadtest Zombor–Nemesmilitics térsége felé tört, előrenyomulását a Dunán a folyamerők támogatták. Középen az I. hadtestnek Bajmok–Bácskossuthfalva vonalában a Nemesmilitics és Pacsér közötti jugoszláv erődrendszert kellett áttörnie, a balszárnyon lévő V. hadtest Horgos–Csantavér irányába nyomult. A honvédek gyorsan birtokba vették a határon lévő, leginkább egyszerű lakóházaknak álcázott karaolákat, amelyek zömét a granicsárok harc nélkül kiürítették. Április 12-én a magyar 3. hadsereg a Duna–Tisza közén húzódó betonerőd-vonalat törte át, de a tüzérségi előkészítés és a légierő bevetése feleslegesnek bizonyult, ugyanis az üresen állt. A jugoszláv 1. hadsereg nem tanúsított komolyabb ellenállást, hanem Jugoszlávia belseje felé hátrált, a magyar előretörést pedig úgy próbálta lassítani, hogy rombolta a hidakat, az utakat és a vasutakat, azonban még a téliesre fordult időjárás által feláztatott bácskai földek sem tudták feltartóztatni a gyorshadtestet, amely elérte a Ferenc-csatornát, biztosította annak átkelőit és folytatta az ellenség üldözését. A pécsi 11. gyalogdandár a Baranya-háromszöget, a IV. hadtest Zombor és Pacsér környékét, az I. hadtest Topolya körzetét, az V. hadtest Szabadkát érte el. Ezen a napon került sor a pápai 1. ejtőernyős zászlóalj első bevetésére, ám már az akció kezdete tragédiával indult: a veszprém–jutasi repülőtéren felszállás közben lezuhant a vezérgép, s az olasz gyártmányú Savoia–Marchetti SM–75 szállító repülőgép fedélzetén lévő húsz fő – köztük a zászlóaljparancsnok, a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjének birtokosa, vitéz Bertalan Árpád őrnagy is – bennégett. Az akciót nem fújták le, hanem módosított céllal végrehajtották az ejtőernyősök, de navigációs hiba miatt a kijelölt célterülettől 30 km-rel távolabb, Csantavértől délre értek földet. Ott voltak Szenttamás és az ottani híd elfoglalásánál, majd az újvidéki utcai harcokban, de az ottani Duna-hidak felrobbantását nem tudták megakadályozni.

Április 13-án Apatin, Ószivác, Cservenka, Kula, Óverbász, Szenttamás, Óbecse és Zenta következett. A folyamerők áttörve a Dunán létesített jugoszláv aknazárakat, április 14-én a honvédeket támogatták az újvidéki harcokban, akik Újvidéket, Temerint és Titelt visszavették, estére a Bácska egésze magyar kézbe került. Dassinger Endre főhajónagy visszaemlékezésében olvashatjuk a következőket:

Újvidéki befutásunk és ott tartózkodásunk ismét emlékezetes… A kanyarodóba befordulva, jobb parton magasodik a péterváradi fellegvár, míg balparton, a lapos részen Újvidék terül el. A kép sivár. A hidakat az irtózatos erejű robbanás széttépte. A péterváradi hegy gyomrában az elrombolt alagút sötét sebként tátong. A hidak előtt sodoraknatorlasz. A város felett tűz és füst. Erős csatazaj hallatszik (…) kikötünk a torlasz alatt, közvetlenül a vasúti híd fölött. Távcsövön jól kivehető a töltésen tüzelőállásban levő saját golyószórós rajunk. Hamarosan felismerik a magyar lobogót és a harchelyzet rövidesen tisztázódik. Kiderül, hogy a gyorshadtest részei foglalták el a várost, továbbhaladásuk után a csetnikek megmozdultak és kezdetét vette a vérengzés, gyújtogatás és rombolás. A töltésről szomorú kép tárul szemünk elé. A háztetők a becsapódó gránátvető és géppuska találatoktól felszaggatva: ablakokból, erkélyekről, háztetőkről saját és ellenséges csatárok lövöldöznek, az utcákon ordítozó tömeg, sebesültek, saját és ellenség összekeveredve. (…) A Dunáról nézve, géppuska számára cél nemigen akadt, mert a nagy zűrzavarban nem lehetett tudni, sajátot vagy ellenséget találunk-e. A Ferenc-csatorna zsilipjéig behajóztunk a csatornába, egy kisebb járőrrel partra szálltunk és a Temerin felől vezető út kis hídja mellet szemtanúi lehettünk a gyorshadtest rendszeres tisztogató munkájának, amint kisebb csoportok házról házra haladva űzték ki a csetnikeket. Nehéz harcaik voltak és közben maguk is veszteséget szenvedtek.

A honvédeknek leginkább a csetnikekkel gyűlt meg a bajuk, akik diverzáns tevékenységükkel igyekeztek zavart kelteni. Az MTI korabeli tudósítása alapján ismeretes, hogy 

a rejtve hátrahagyott csetnikcsoportok minden lehető módon megkísérlik, hogy nyugtalanságot keltsenek. A honvédség mindent elkövet felkutatásukra és remélhető, hogy ezeket a csetnikfészkeket hamarosan kifüstölik. (…) Különösen Szabadka szenved a csetnik garázdálkodás miatt, miután a szervezet központja éppen ez a város, itt képezték ki őket és itt volt a gyülekezőhelyük is. Ennek az illegális harcokra kiképezett szervezetnek tagjait rendes katonai szolgálatuk alatt erkölcsileg fogyatékos és elvetemült elemekből válogatták össze. A csetnikek azután olyan kiképzésben részesülnek, amely teljesen kiforgatja őket a rendes emberi gondolkozásból. Fő szabályuk az, hogy ahol a csetnikek megjelennek, ott vér, jajszó és pusztulás legyen. A csetnikbandákat a szerbek a magyarországi háború esetére különös gonddal megszervezték. Fő feladatuk az lett volna, hogy Magyarországnak az arcvonal mögötti részeibe behatolnak, hidakat, utakat, vasutat, raktárakat, közműveket robbantanak fel, mindenütt szabotálnak és izgatnak. (…) A vad csetnikek támadó és harci szabályai a kulturált ember képzeletét meghaladóan kegyetlenek. Szabályzatuk kimondja, hogy lesből kell támadni az ellenségre és az áldozatot, valamint a saját halottjaikat nyomtalanul el kell tüntetni. Kötelezve vannak a csetnikek arra, ha saját társuk megsebesült és nem tudják tovább vinni, akkor megölik és elássák. A csetnikek esküt tesznek, hogy inkább agyonlövik magukat, semhogy az ellenség kezére kerüljenek. Az ilyen szellemi kiképzésen keresztül ment csetnikek most mindent elkövetnek, hogy a magyar csapatok bevonulását és berendezkedését meggátolják. Ha a magyar honvédség közéjük üt, szétverődnek és azután előre megbeszélt terv alapján valahol újból felütik fejüket és igyekeznek vakrémületet, fejvesztettséget kelteni a lakosság körében, ahol lehet, közműveket, utakat és hidakat robbantanak. A magyar honvédség igen erélyes kézzel látott hozzá a rendcsináláshoz, szívós munkával ártalmatlanná teszik ezeket az elvetemült embereket.

 

Két nappal később – április 16-án – a nagykanizsai 9. gyalogdandár puskalövés nélkül vonult be a Muraközbe és a Muravidékre, ahol a magyar lakosság „örömkönnyek közt fogadta katonáinkat”. Az új horvát állam igényt tartott e területre, de az – Mindszenty József zalaegerszegi plébánosnak is köszönhetően – végül magyar fennhatóság alatt maradt.

A német 1. páncéloscsoport kötelékében a gyorshadtest két gépkocsizó dandára április 19-ig a Száván túli Valjevóig tört előre. Ezáltal a délvidéki hadművelet magyar részvétele befejeződött, és az alakulatok nagyobb részét április végén visszaszállították békehelyőrségeikbe. Szeptember végéig a Délvidéken az V. hadtest parancsnoksága maradt vissza, alárendeltségében a pacifikálással megbízott három gyalogdandárral és a kecskeméti 2. lovasdandárral. Megkezdődött a jugoszlávok által felrobbantott hidak, megrongált köz- és vasutak helyreállítása, a katonai közigazgatást a polgári váltotta fel: augusztus 15-én a Bácskában és a Baranya-háromszögben, szeptember 21-től pedig a Muravidéken és a Muraközben.

Az országgyarapítás tényét az év végén cikkelyezte be az országgyűlés az 1941:XX. törvénycikk (A visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről) révén, amelynek első paragrafusa így szól: 

A magyar nemzet testvéri szeretettel öleli magához és veszi újból oltalmába a közel huszonhárom évi megpróbáltatás alatt a haza iránti hűségben megerősödött délvidéki fiait és hálás elismerését fejezi ki a magyar királyi honvédségnek önfeláldozó, lelkes kötelességteljesítéséért. A törvényhozás jóváhagyóan tudomásul veszi azokat az intézkedéseket, amelyeket a m. kir. kormány a visszafoglalt délvidéki területek birtokbavétele végett tett. A birtokba vett területeket a törvényhozás a magyar állam területéhez visszacsatolja.

A délvidéki bevonulás teljesen más volt, mint a felvidéki vagy az erdélyi „csókhadjárat”: a zavarkeltéssel megbízott csetnikek puskatűzzel várták a bevonulókat. A honvédeket csak a magyarlakta településeken fogadták kitörő örömmel, a svábok hűvös távolságtartással, a szerbek pedig többnyire – pl. Szabadkán, Pacséron és Zomborban – ellenségesen. Szeverényi István, a kecskeméti „Zrínyi Miklós” 7. honvéd gyalogezred akkor 17 esztendős zenenövendéke arról számolt be, hogy Szenttamástól Újvidékig a magyarok által lakott települések milyen örömmel várták a honvédeket:

Őrjöngés volt, őrjöngött a nép. Nagyon kedves fogadtatás volt, amerre mentünk, magyarlakta területeken. Én, mint zenekari tag, különösen élveztem ennek az előnyét, mert a mi feladatunk az volt, hogy a katonákat szórakoztatjuk, fölfrissítjük (…) hogy harcedzettek legyenek (…) az volt a feladat, hogy a lakosságot szórakoztatjuk, s ezért hétről-hétre, napról-napra – rendszeres próbák mellett –, hol az egyik városban, hol a másikban: Szabadka, Zombor, Újvidék, Óbecse, Szenttamás, Temerin, Zenta (…) végigjártuk az egészet, mindenütt térzenéket adtunk.

A Délvidék visszaszerzése áldozattal járt, a honvédség véres vesztesége 21 tiszt és 708 honvéd volt. A hadműveletek során 15 ezer jugoszláv katona esett hadifogságba, a honvédek 100 db löveget és nagy mennyiségű gyalogsági fegyverzetet zsákmányoltak.

A Magyar Királyság területe 11.417 km²-rel és 1025508 lakossal gyarapodott, közülük 36,6% volt magyar, 19% német és 16% szerb. Az 1938–1941 közötti országgyarapítási időszakban javarészt vér nélkül növekedett a Magyar Királyság területe 172.149 km²-re, lakossága 14,6 millió főre, de geopolitikai helyzetünk miatt egyre jobban a németek oldalára sodródtunk, akik ezt katonai és gazdasági téren is maximálisan kihasználták. Amikor 1941. június 22-én megindult a „bolsevizmus elleni keresztes hadjárat”, a szomszéd államok egymással versengve kapcsolódtak be a Wehrmacht hadműveleteibe, és abból Magyarország sem maradhatott ki, ha meg akarta tartani visszatért országrészeit.