Egy „békemű” születése

1956. július 14-én ünnepélyes keretek között átadták a Keleti-főcsatornát. Az építkezés befejezését a szocializmus nagy vívmányának tekintették, a csatornát és a vele párhuzamosan épülő tiszalöki duzzasztót békeműnek titulálták. A főcsatorna ma is a környék egyik legfontosabb ivóvízbázisa, biztosítja a környező földek vízellátását, és gazdag élővilágnak nyújt otthont. Ma már nem is gondolnánk, hogy megépítése a kommunizmus egyik mezőgazdasági ámokfutásának eredménye volt.

kép
A Keleti-főcsatorna medrének kotrása. Forrás: Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár

1948-ban meghirdették Sztálin természetátalakítási tervét Magyarországon is. Ez volt az az elgondolás, amely szerint a folyóknak visszafelé kellett volna folyniuk, a hegyeknek helyet kellett volna változtatniuk, mindig úgy, ahogy éppen a szocialista embertípus azt kitalálta. A voluntarizmus nem ismert lehetetlent, nem volt másra szükség, csak Sztálin generalisszimusz kinyilatkoztatására: „Ha azt mondod: legyen! Akkor út épül a hegyekben, ha azt mondod: ne legyen! – eltűnnek a hegyek. Folyók születnek, ha azt mondod: legyen! És útjukat álljuk, ha azt mondod: állj!” – írta egy propagandista a nagy volgai beruházások idején.

Rákosi sem akart elmaradni mestere mögött, mint mindenben, a természetátalakításban is túl akarta teljesíteni az elvárásokat. Az erőszakos iparosítás miatt amúgy is elhanyagolt mezőgazdaság ellen egy orvtámadással ért fel a pártállami direktíva, amely a forrásokat melegebb égövi növények meghonosítására, a végtelen, orosz, szűz földeken talán hasznos, de magyar viszonylatban értelmezhetetlen füves vetésforgó bevezetésére, a táj erőszakos megváltoztatására, értelmetlen kísérletekre és az itt honos kultúrnövények termőterületének lecsökkentésére fordította. Jót mosolygunk az ikonikussá vált magyar narancs történetén, amely kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, pedig összességében hatalmas károkat okozott a magyar mezőgazdaságnak ez az időszak. Az ötvenes évek legkíméletlenebb éveiben, a padlássöprések időszakában vették el a termőterületet az éltető gabonától és cukorrépától, a világhíres fűszerpaprika helyére gyapotot ültettek, a kivágott villányi szőlőtőkék helyére narancsligeteket álmodtak. Kényszermunkával műveltették az öntözött földeket feleslegesen elfoglaló rizstelepeket, és rigmusokkal akarták értékelhető méretűvé növeszteni a melegigényes gyapotcserjéket: „Kicsi vagyok én, / majd megnövök én, / ha a szovjet agrármódszert / eltanulom én.”

kép
Fásítás a főcsatorna mentén. Forrás: Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár

Kevés olyan beruházás történt a természetátalakítási projekt során, amelynek értelme is volt. A Keleti-főcsatorna ezek közé tartozott. Eredetileg rabmunkával akarták kiásatni a medret, ahogy a Szovjetunióban oldották meg számos csatorna építését, hullahegyeket hagyva hátra. Szerencsére nem így történt – szemben a tiszalöki duzzasztógát építésével. Gépesített eszközöket alkalmaztak végül, és – a tervek szerint – az első ötéves terv végére sikerült is átadni a mesterséges folyót. Az öntözött termőterületek növelése volt a cél, de nem készültek el a főcsatornához tartozó vízhálózatok, nem telepítettek öntözőberendezéseket, így korántsem használták ki a csatorna nyújtotta lehetőségeket. Nem is beszélve arról, hogy az öntözött területek nagy részén olyan növényeket termeltek, amelyek fölöslegesen emésztették fel a munkaerőt és a költségeket, nem segítették a mezőgazdaság talpra állítását, az ország élelmiszerellátását, és nehezen gyógyítható tájsebeket ejtettek az alföldi pusztákon.

kép
A tiszalöki híd és a főcsatorna építése. Forrás: Környezetvédelmi és Vízügyi Levéltár

(Felhasznált irodalom: Borvendég Zsuzsanna–Palasik Mária: Vadhajtások. A sztálini természetátalakítási terv átültetése Magyarországon, 1948–1956. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015.)