„Cassandrának igaza volt!”

Fabó Edit

Több mint másfél száz esztendeje annak, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát létrehozó megállapodás körvonalazódott, illetve amely az 1849 utáni évek lefojtottságának feloldását jelentette. 1867 elejétől felgyorsultak az ország alkotmányos rendjének helyreállítására tett intézkedések. Március elején, miután az 1848-as törvények közül a cenzúra eltörléséről szólót újra foganatosították. A Hon függetlenségpárti és liberális főszerkesztője, Jókai Mór (1825–1904) március 15-e reggelén címoldalon üdvözölte a szabad sajtót, mert – bár szerinte „a haza iránti szeretet, a magyar trón iránti hűség, a magánybecsület-érzés, s a kölcsönös lovagiasság” vezérli a hivatást, mégis – szükség van a rendelkezésekre. Az osztrák önkényuralmat megelégelő hazai politikai elit többsége hajlott a Habsburgokkal való közös ügyes kiegyenlítés körül folyó tárgyalásokra, amelynek feltételei Ferenc József (1830–1916) magyar király, gróf Andrássy Gyula (1823–1890) és Deák Ferenc (1803–1876) közti egyeztetéseken alakult ki.

A száműzetésben élő egykori vezető politikusok borúlátóan fogadták a fejleményeket, hiszen ők teljesen ellentétes, a függetlenséget biztosító megoldást tartottak elfogadhatónak. A volt kormányzó-elnök, Kossuth Lajos már 1850-ben megfogalmazta a Dunai (magyar, horvát, szerb és román) Államszövetség tervét, amelynek részletesebb kifejtése napvilágot látott az olasz–magyar összefogást pártoló milánói újságban, a L'Allenzaban 1862. május 18-án. Az elképzelés lényege szerint a Duna-menti kisnemzetek külön-külön gyengék, viszont együtt tekintélyes erőt képviselnének, mivel a meghirdetett autonómián alapuló együttműködés egy korszerű, hatékony államot jelentene, valamint régiós szinten nagyhatalmi helyzetet biztosítana. A magyarországi események azonban nem ebbe az irányba mutattak. Az olaszországi Turinból (Torinóból) Kossuth megkísérelte figyelmeztetni a közvéleményt 1866-ban is a Negyvenkilenc című lap elindításával, mert az országgyűlés újbóli összehívásakor megindult a közeledés a Habsburgok és a magyar képviselők között.

k
Kossuth Lajos. Vasárnapi Újság, 14. (1867. június 2.) 22. sz. 273. (A kép lelőhelye: Országos Széchenyi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)

Az emigráció egy része nem adta fel a függetlenségért vívott küzdelmet, de próbálkozásaik sikertelenek maradtak, mint ahogy 1866 augusztusában is hiába lépte át a magyar határt a Klapka György (1820–1892) vezette 1500 fős katonai egység, melyet a tábornok az ország felszabadítására szervezett, ugyanis a „kisnémet” egységért folytatott porosz–osztrák–olasz háború addigra véget ért. A Habsburg-vereség viszont arra késztette Ferenc Józsefet, hogy megegyezésre törekedjen a magyarokkal. A jogi kereteket Deák Ferenc, a „Haza Bölcse” jelölte ki, aki ragaszkodott a Pragmatica Sanctióhoz, mert az az uralkodó perszonáluniója mellett elismerte a magyar szabadságjogokat, valamint rendelkezett Ausztriáról és Magyarországról mint egyenrangú államokról. Bár a tárgyalási alapot az 1848-as áprilisi törvények képezték, azonban a megállapodás eredményeként közös irányítás alá kerültek a pénzügyek, a hadügyek és a külügyek, azaz Deák az önálló költségvetés és katonaság terén „engedett a 48-ból.” Valójában ez azt jelentette, hogy Ausztria és Magyarország e kérdésekben egymástól függetlenül, önállóan döntöttek – a közös irányításnak inkább adminisztratív, koordinációs szerepe volt. A Magyar Királyi Honvédség létrehozása a magyar kormány hatáskörében maradt, és pénzügyi téren pedig csak a közös hadügyet és külügyet kellett finanszírozni. Az együttműködés és a hozzájárulás az önrendelkezés körébe tartozott. Külföldön a két államot, azaz a Monarchiát a közös külügyminisztérium képviselte, illetve a teljes haderő feletti főparancsnoki jogkört Ferenc József gyakorolta.

Az országhatáron kívülről, a hathatós befolyás nélkül politizáló Kossuth a számára elfogadhatatlan hazai fejlemények kibontakozását szerette volna feltartóztatni, tollat ragadott, és 1867. május 22-én nyílt levelet küldött Párizsból, s ezt a Magyar Újság 1867. május 26-án, a Magyarország pedig – két nappal később – május 28-án tette közzé. A lépés elhibázottságát az ókori görög mitológiából hivatkozott tragédia drámai erejével világította meg. Az intő kritika súlyát Kasszandra, a trójai királylány elkerülhetetlen, végzetszerű (és beteljesülésükig soha el nem fogadott) jóslatainak igazságával azonosította. Az új sajtóműfajt teremtő „nyílt levelet”, a híres Kasszandra-levelet Deák Ferenchez címezte „Barátom!” megszólítással. A bevezető sorok után szembesítette az ország jogfeladásával, amellyel elvész a nemzeti önrendelkezés; kifogásolta a közös ügyeket, amelyek a haza sorsát és jövőjét a Habsburg Birodalomhoz kötik; s rámutatott a fejlődést jelentő „korszellemre”, amely a nemzetállamok születésének kedvez a letűnő uralkodó dinasztiákkal szemben; illetve kiemelte a megoldatlan nemzetiségi kérdést, amely válságos helyzetben széles támadási felületté válik az ország számára. A „nemzet halálát látom” – írta, és még mindig jobbnak tartotta tűrni az elnyomatást, mintsem önként lemondani a nemzetet megillető jogokról.

Deák a kiegyezés körüli általános parlamenti vitában érintőlegesen válaszolt a kifogásokra. A két politikus az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverésének okát teljesen eltérően ítélte meg: Kossuth a legfőbb problémát a nemzetiségi ellentétekben látta, Deák viszont az orosz beavatkozáson keresztül a nagyhatalmi (vagy birodalmi) szándékokat vélte felfedezni a történtek hátterében, s ezért tűnt számára biztonságosabbnak az ország szempontjából az osztrák császár „pártfogása.”

deák
Deák Ferenc. Vasárnapi Újság, 14. (1867. február 24.) 8. sz. 85. (A kép lelőhelye: Országos Széchenyi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)

A kiegyezést támogatók kiálltak a „Haza Bölcse” mellett, de az egyezség további kidolgozása és széles körű elfogadtatása még váratott magára. A Kasszandra-levél beárnyékolta a nyárra időzített koronázást, és rányomta bélyegét a kiegyenlítést övező közhangulatra. A kortársak a nyílt levelet egyúttal a sajtószabadság próbájának is tekintették, hiszen az írásnak helyt adó Magyar Újság főszerkesztője, Böszörményi László (1822–1869) ellen sajtópert indítottak, amely 1868. február 24-én egyéves börtön- és pénzbüntetéssel zárult. A betegeskedő szerkesztő büntetése idején, 1869. február 24-én a fogságban elhunyt, de helytállásáért a március 15-e hősei közé emelte az emlékezet. A szomorú epizód ellenére a sajtóélet virágzásnak indult.

A nagy teret hódító bírálat kellemetlenül érintette az ország vezetését, és hosszú időre kijelölte a törésvonalat a sajtóban, illetve a közéletben a kiegyezést ellenzők és kiegyezéspártiak között. A közvéleményben azonban általánosabb volt az 1848-ban megízlelt szabadság eszméje, hiszen a társadalom legkülönbözőbb rétegei erősen támogatták az érte vívott harcot, így a Kasszandra-levél mesterien fűzött gondolatai élénk visszhangra találtak: számtalanszor felolvasták, kívülről idézték. A legjobbtól tanultak. (Kossuth politikai érvelésének és logikájának, szónoki teljesítményének csodálattal adózott nemcsak a hazai, hanem a nyugati világ is – követendő példa lett.) A „turini remete” visszavonhatatlanul a függetlenség, a szabadság élő letéteményesévé vált, s az 1848-as eszmékhez kötődő (ellenzéki) rendezvények elmaradhatatlan eseménye lett a neki küldött (tájékoztató, üdvözlő) távirat.

Deák Ferenc álláspontját igazolta, hogy a kiegyezéssel létrejött körülmények rendkívül erőteljes társadalmi változást és még gyorsabb gazdasági fejlődést tettek lehetővé. Mégis a 20. században bekövetkezett súlyos veszteségek, éles fordulatok miatt időről időre előkerülnek a Kasszandra-levél figyelmeztetései és a hátterében húzódó Dunai Államszövetség esetleges lehetősége.