Budavár visszavétele

Az oszmánok Bécs elleni 1683. évi támadása válaszra késztette a Habsburg kormányzatot, és mai napig vitatott, hogy kezdetben valóban ki akarták-e űzni a törököket, vagy csak – R. Várkonyi Ágnes felvetése szerint – egy vegetatív, Bécs oszmán megtámadására adott reakcióról volt-e szó.

Buda ostroma csak része volt e hosszas folyamatnak 1683 és 1699 között, mégis lélektani fontosságú sikerrel kecsegtetett, hiszen a vár bevehetetlenségének mítosza – amit az 1530-as, 1540-es, 1598-as, 1602-es és 1603-as, 1684-es kudarcok tápláltak – végül megdőlhetett.

A császári csapatok 1686. június 12-én indultak el Párkányból a Duna mentén. Céljukat június 18-án látták meg. Megérkezésükkor azonnal raktárat, illetve tábori kórházat rendeztek be a Margit-szigeten, állatállományukat a Csepel-szigetre telepítették le. 186 ágyút és mozsárt, 5600 mázsa lőport, 3000 mázsa kanócot, 2500 mázsa ólmot, 112 000 ágyúgolyót, 54 000 kézigránátot, 20 000 bombát, valamint egyéb felszerelést hoztak magukkal szállítóhajókon.

Miksa Emánuel bajor választófejedelem csapatai a déli falnál, míg Lotharingiai Károly csapatai a vár északi falánál foglalták el állásaikat. A nyugati és keleti fal az ostrom szempontjából lényegtelen volt, megközelíthetetlensége miatt. Ütegállásaikat a Rózsadombon, a Szabadság-hegyen, a Gellért-hegyen és a Nap-hegyen építették ki. A budai ostromgyűrű egészen a végkifejletig folyamatosan bővült, a különböző csapatok beérkezésével. Így egy körülbelül 80 000 fős nemzetközi keresztes sereg gyűlt össze Buda ostrománál, amelynek hozzávetőleg 15 ezer magyar résztvevője volt.

A török védelem vezetője Abdurrahman budai pasa, aki végigharcolta Kandia ostromát (1667–1669), a védők létszámát 10 000 főre becsülik, mintegy 147 nehézágyúval, 65 mozsárral, összesen körülbelül 400 löveggel.

Buda visszavételéről sok forrás áll rendelkezésre, amelyek plasztikus képet nyújtanak a rohamra induló katonák helyzetéről, például a július 27-i első általános roham néhány részletéről:

„Végre minden készen állván az általános rohamra, s az e fontos akcióban részt veendő századok már gyülekezőhelyeikre vonulván, mind a lotharingiai, mind a bajor és brandenburgi harcvonalon elhatározták, hogy a támadásra a jel este öt órakor fog megadatni;”„egy órával napnyugta előtt Pest felől három ágyúlövés megadta a jelet a rohamra …” „A rőzsék, sánckosarak, ásók, csákányok, fejszék, földzsákok mind készenlétben voltak, részint ledöntögetni az ellenség védsáncait, részint – ha már hatalmukba kerítették a réseket – védelmezni a rohamozókat. (…) s a roham a következő módon történt [a jobb szárnyon]: negyven gránátos, egy hadnagy és egy őrmester alatt, elöl mentek a jobb kéz felől való bástyára, ezeket követte ötven könnyűpuskás és ötven katona fejszével egy hadnagy és őrmester alatt. Meg kellett mászniuk a réseket s elkergetni az ellenséget. Egy százados, egy hadnagy, egy őrmester ásót, csákányt hordó száz emberrel alkotta az első vonalat, s őket követte két százados, két hadnagy és két őrmester kétszáz muskétással; az egész a neuburgi herceg, a német rend nagymestere alatt, ki az egész rohamot vezette. (…) A hajdúkat (…) a vízi oldal felé állították (…) Nekik csak áltámadást kellett intézniük…”

Az ostrom lélektani pillanata augusztus 3., amikor az ostromlók hírét vették Szulejmán nagyvezír közeledésének. Ekkor egy circumvallatios (egy nem a várral, hanem a hátulról érkező támadók ellen ásott védekező árok) vonalat is kiástak a felmentő sereggel szemben. Augusztus 8-án megérkezett a Szulejmán által vezetett felmentő sereg, de ekkorra már a külső védelmi vonal is készen állt, és az oszmán felmentő sereg Buda visszafoglalása után (azaz végignézve Budavár visszavételét) dolga végezetlenül elvonult.   

Szeptember 2-án délután 16 órakor kezdődött meg a harmadik, és egyben utolsó általános roham a vár ellen, amely a felszabadulás dátuma lett. Ezt megelőzte 18 ezer lovas és 12 ezer gyalogos kivezénylése a circumvallatios vonal elé, hogy távol tartsa Szulejmán seregeit.

Az egyik parancsnok beszámolója szerint:

„Ahogy a mieink benyomultak a rommá lett városba, négy helyen nagy tüzek gyulladtak ki, és eloltásuk sok fáradtságba került. Mintha az ellenség végsőkig kétségbeesett tettével maga akarta volna ünnepelni és előre jelezni dicsőségünket, és még inkább megvilágítani a győztesek szenvedélyét, akik miután egy időt az öldöklésre fordítottak, átadták magukat a zsákmányolásnak…”

Az ostromlók szerették volna megfordítani az oszmánok szerencsenapját (1526. augusztus 29. a mohácsi csata dátuma, 1541-ben ugyanezen a napon veszett el Buda), de nem sikerült, néhány nappal később sikerült felszabadítani Budát.