Bem apó karácsonyi ajándéka

1848 decemberében a magyar önvédelmi háború új fejezete kezdődött. Bécs legnagyobb örömére Észak-Itáliában az agg gróf Joseph Radetzky tábornagy ura volt a helyzetnek, de az alattvalói által csak „jóságosnak” hívott V. Ferdinánd (uralkodott: 1835–1848) sehogy sem bírt az 1848. áprilisi törvények védelmében szablyát rántó magyarokkal. A Habsburg Birodalom jövője volt a tét, ezért 1848. december 2-án az olmützi császári kastélyban gyűltek össze a Habsburg-dinasztia nagykorú tagjai és a Felix zu Schwarzenberg herceg-féle kabinet miniszterei, ahol V. Ferdinánd lemondott unokaöccse, a 18 esztendős Ferenc József főherceg javára, mert „ifjabb erő kívántatván az új státusformák előmozdítására és sikeres teljesítéshez vezetésre.”

 

Mindezzel az energikus Zsófia főhercegnő álma vált valóra, akinek fiában már nagyapja, I. Ferenc (uralkodott: 1792–1835) is az eljövendő uralkodót látta. Zsófia ügyelt arra, hogy fiából vallásos, kötelességtudó, szorgalmas koronás főt neveljen, így Ferenc József korán tudatára ébredt annak, hogy uralkodóként egyedül Istennek tartozik felelősséggel. Nagy szerepe volt ebben Joseph Otmar von Rauscher bécsi bíborosnak, I. Ferenc József egész uralkodása alatt világképének alapját az egyház és a hadsereg jelentette, amelyből a tudományok és művészetek kimaradtak. Az ifjú császár első intézkedései közé tartozott, hogy Alfred zu Windisch-Grätz herceg tábornagynak „meghatalmazást ád a magyarországi »lázadás« megzabolázására, felszólítván egyszersmint az »elcsábított« sorkatonákat és »Magyarország törvényes érzelmű lakóit«, hogy a fölkelést hagyják oda.”

Ebben az időszakban valóban rosszul állt a magyar ügy. A márciusi lelkesedés elillanni látszott, december 14. és 16. között a császári-királyi hadsereg megindította Magyarország elleni koncentrikus támadását – amelynek haditerve nem nagy fantáziáról tanúskodott –, a honvédek pedig minden hadszíntéren retiráltak. Ahhoz, hogy Kossuth Lajos és az Országos Honvédelmi Bizottmány folytatni tudja az önvédelmi háborút, sikerre volt szükség, méghozzá mielőbb.

A főhadszíntér mellett Erdélyben is kritikussá vált a helyzet, ahol október közepétől a katonai eseményekkel párhuzamosan polgárháború bontakozott ki, a kisenyedi és a zalatnai mészárlást követően a felhergelt oláh és móc hordák főleg a dél-erdélyi magyar települések lakóit gyilkolták le válogatott kegyetlenséggel. Az erdélyi magyar csapatok élére október 27-én kinevezett báró Baldacci Manó vezérőrnagy hibát hibára halmozott, végül november 16-án kénytelen volt feladni Kolozsvárt. Egyedül a székelyek tartottak ki, akik az október 16-i agyagfalvi nemzetgyűlésük értelmében hirdették meg ellenállásukat, ám a császári túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultak, ezért a székely székek kénytelenek voltak rendre meghódolni az Erdélyben állomásozó császári csapatok főhadparancsnoka, báró Puchner Antal altábornagy előtt, de nem feltétel nélkül. Hűségesküjükért cserébe megtarthatták fegyvereiket, és területeiket nem szállták meg a császáriak. Puchner úgy vélte, Erdély teljesen a kezébe került. E hitében csalatkoznia kellett, ugyanis Háromszék megmakacsolta magát, és ez Gábor Áronnak is köszönhető volt. A derék berecki székely munkatársaival két hét alatt két „rézágyút” öntött, így a háromszéki székely csapatok mindhárom fegyvernemmel, vagyis gyalogsággal, lovassággal és tüzérséggel is rendelkeztek. A császári ultimátumra Sepsiszentgyörgyről frappáns válasz érkezett: a marosvásárhelyi 12. honvédzászlóalj parancsnokát, Balás Manó őrnagyot meglincselték, amiért az ellenséggel fraternizált, Puchnernek pedig megüzenték: „Háromszék bármily erővel szembe száll, mely nem V. Ferdinánd magyar király és a magyarhoni kormánytól jön.”

Háromszék vállalta a kilátástalan önvédelmi harcot, miközben a honvédek a Királyhágó környékére szorultak vissza. Kossuth november 29-én Erdélyben vezércserét hajtott végre, ekkor nevezte ki a Magyarországra érkezett, 54 éves Józef Bem vezérőrnagyot az erdélyi sereg parancsnokává. „Osztrolenka véres csillaga” a Királyhágó térségébe sietett, ahol Czetz János táborkari alezredes segítségével rövid időn belül újjászervezte a szétzilált alakulatokat, és december 18–19-én Csucsa és Zsibó között feltartóztatta a császáriakat. Ezután ellentámadásba ment át, amivel nagy zavart okozott az osztrákok soraiban, akik attól tartottak, hogy a Kolozsvár környékén álló erőiket bekerítik, ezért december 25-én harc nélkül kiürítették Erdély fővárosát. A farkasordító hideg ellenére Bem honvédei szorosan az ellenség nyomában jártak, és aznap bevonultak kincses Kolozsvárra, ahonnan a meglepett őrség néhány ágyúlövés leadását követően, poggyásza egy részének visszahagyásával menekült Felekre. Bem csapatai felett szemlét tartott, aztán december 27-én magyar, német és oláh nyelvű kiáltványt intézett Erdély népéhez, amelyben közbocsánatot hirdetett az „eltévedt lakosok” számára.

Józef Bem altábornagy, a székelyek Bem apója. Barabás Miklós litográfiája (Forrás: Wikipedia)
Józef Bem altábornagy, a székelyek Bem apója. Barabás Miklós litográfiája (Forrás: Wikipedia)

A székely származású, 18 esztendős Imreh Sándor mint az erdélyi 15. Mátyás-huszárezred 2. századának közvitéze a fenti események részese. Évtizedekkel később így vélekedett kolozsvári bevonulásukról: „Gyenge az én tollam nagyon, leírni azt a határt nem ismerő lelkesedést, amelyet mi már akkor éreztünk, tudva, hogy csak órák választanak el azon időponttól, amidőn Kolozsvár falai közt leszünk. Válaszútról éppen mint a sasok a prédára, úgy rohantunk reá Kolozsvárra s vertük szét az ellenséget, s fogtunk el annak úgy gyalogsága, mint a lovasság közül egész csapatokat. A Jézus születésének örömünnepe volt akkor. Kétszeres volt ez örömünnep úgy Kolozsvár lakosságára, mint reánk nézve. Emlékezhetnek Kolozsvár idősebb polgárai ez örömteljes ünnepre. Dicső emlékű tábornokunk, Bem neve már kezdett nagyon hangzatossá válni. Nem zúgolódtunk többé a kormányra, hogy miért nem küldött Árpád vagy Kinizsi-termetű vezért. A Bem hadseregének egy másik része, amellyel éppen a kolozsvári 11-ik zászlóalj is jött, Bánffyhunyad felől nyomult Kolozsvárnak. A terv igen szépen ki volt dolgozva Bem apó által, ha ti. az ellenség a helyén marad vala, bizon lett volna annak melege; azonban jónak látta elpárologni. (…) Kolozsvártt egy nehány napi pihenőt tartott Bem tábornok, s rendezte hadseregét a további hadműveletekre. Bem megjelenése új korszakot teremtett az erdélyi szabadságharcra nézve. Mint később megtudtuk, az ellenségnél nagy lehangoltság állt be azon hírre, hogy az erdélyi magyar hadsereg vezetését Bem József tábornok, az osztrolenkai hős vette át. Tudták, hogy oroszlánnal kell megküzdeniök. Maga Puchner, az erdélyi császári-királyi hadsereg parancsnoka, kommandírozó főgenerálisa Bemről azt állította, hogy ő egymaga 30 000 embernek az erejével bír. Puchner tábornok egy hajszálnyit sem nagyított, midőn a Bem tehetségét ily magasra becsülte.”

 

A legendás kolozsvári 11. honvédzászlóalj egyik tisztje, szigeti Wass Pál főhadnagy naplójában olvashatjuk, hogy Kolozsváron

(…) a lakosok bennünket a legnagyobb tisztelettel, örömmel s muzsikával fogadtak. (…) De Kolozsvárt csak (…) egy nap hagytak bennünket nyugodni, noha a többnapi nyugvásra is lett volna szükségünk hathéti keserves téli táborozásunk után; de hiában, szorgos volt a dolog, s a híres tábornok Bem katonatervei nem hagyhattak több nyugalmat (…)

Sikereikről Bem vezérkari főnöke, Czetz János alezredes – hamarosan ezredes, azután 1849 májusának közepétől vezérőrnagy, méghozzá 27 évesen (!) – az alábbi sorokat jegyezte fel: „Hogy milyen nagyfokú hazafias érzelem fűtötte Erdély magyar lakosságát és hogy mennyire kívánta minden igaz ember a haza ügyének győzelmét, csak emlékezni kell, hogy (…) mindenütt terített asztallal, italokkal, melegített fekvőhelyekkel vártak; kedveskedések és szeretet várta a 15°–20° hidegben kimerült harcosainkat. (…) Bem hadserege bevonult Kolozsvárra, amely eképpen karácsony napját örömmámorban ünnepelte. Ritkán igazolódott be ennél világosabban az a hadászati alapelv, hogy az ellenséget futásában kell megverni, mint itt Kolozsvárnak ezen hőn óhajtott és rettegett visszafoglalásakor. És sehol sem tűnt ki világosabban Bem zsenije, mint a hadjáratnak ennél az epizódjánál; a hadászati tudása harcászati ügyesség és a makacs vasakarat működtek közre ezúttal. A császáriak északi hadserege széthullott. Bem nevének kiejtése elég volt, hogy rémülettel és zavarral töltse el a császári csapatokat. Bemnél senkise tudta jobban kihasználni a győzelmet és ha Magyarországnak lett volna még egy Bem tábornoka, biztos, hogy dicsőbb kimenetele lett volna a szabadságharcnak az orosz közbelépés ellenére is.”

Kaphatott volna ennél szebb, reményt keltő karácsonyi ajándékot a magyar nemzet? Aligha. Kossuth végre megkapta, amire olyannyira vágyott, s a kolozsvári győzelem jelentőségét Kővári László történész Erdély története 1848–1849-ben című, 1861-ben megjelent kiváló történeti munkájában joggal domboríthatta ki: 

Dec. 25 én, karácson első napján, mikor róla senki se álmodnék, [Bem] megjelenik Kolozsvár alatt. A kolozsvári fedezet alig lel időt, hogy Felek felé menekülhessen. A Károly Ferdinándok [vagyis az osztrák oldalra állt kolozsvári császári-királyi 51. sorgyalogezred] podgyászos szekerei már zsákmányul estek. (…) A Kolozsváron felül állott csapatok a hegyeken futnak át. S Bem egy kardcsapás nélkül bevonul oda, hol az őt még nem várt magyarság alig hitt szemeinek; hol a megfáradt, kiéhezett, elrongyollott sereg végre megpihent. Soha Kolozsvárnak vidámabb karácsona nem volt. Épen ebédre érkeztek. Az Unió ünnepét újra megülék, mert Magyarhon által látták magokat megszabadítva. A vívmány nem csak az, hogy a főváros magyar kézbe esett; de egyszersmind az, hogy ez által a további működésre basis lőn nyerve, mert Kolozsvárral Erdély északnyugoti fele is megkerült. Hét nap előtt e sereg Erdélyen kivül állott, s most szülőföldén (…) van.