Az utolsó Pesti Srác

1969. január 20-án egy alig 17 éves kamasz az életét áldozta hazájáért és a szabadságért. Bauer Sándor felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében, hogy fáklyaként lobogó testével tiltakozzon a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra ellen.

 A fiatal autószerelő tanonc kitűnt társai közül. Korosztályához képest sokkal többet olvasott, történelmi ismeretei széles körűek voltak, és rendkívüli érzékenységgel figyelte a világ eseményeit. Ő volt az utolsó Pesti Srác. A forradalom napjaiban ugyan még nem ragadhatott fegyvert, hiszen csak négyéves volt, de örökre meghatározta jellemét és gondolkodását a szétlőtt lakásuk emléke, a fegyverropogás és a tankok robaja. Hazaszeretete együtt nőtt a kommunistaellenességgel és a megszállók iránt érzett, engesztelhetetlen dühvel, így amikor elérkezett az első adandó alkalom, ugyanúgy képes volt életét adni a legszentebb eszmékért, mint elődei, a szovjet hadsereggel szembeszálló hős szabadságharcosok. A példát Jan Palach, egy cseh fiatalember mutatta számára, aki néhány nappal korábban, január 16-án a prágai Vencel téren demonstrált a kommunista elnyomás ellen néhány palack benzinnel és egy fellobbanó gyufával. Palach a prágai tavasz eltiprása, a Varsói Szerződés tagállamainak fegyveres megszállása ellen tiltakozva gyújtotta fel magát, és 19-én belehalt sérüléseibe. Halála másnapján Bauer Sándor is elszánta magát, hogy követi a cseh mártírt. Úgy gondolhatta, tettével nyomatékosítja a tiltakozást, hiszen a világ nem lehet közönyös két gyermekember kínhalálával szemben. Tévedett.

 Törülközőket csavart testére, és benzines palackokat rejtett a táskájába. A Kálvin téren bóklászott, olyan helyet keresett, ahol sokan szemtanúi lehetnek tettének. A Múzeum kertje kora délután megtelt diákokkal, akik iskola után összeverődtek, beszélgettek. Ideális helyszínnek tűnhetett neki, különösen azért, mert a hagyomány szerint Petőfi, a magyar szabadság költője éppen itt szavalta el 1848. március 15-én a Nemzeti dalt. Szimbolikus hely. Magára öntötte az üvegek tartalmát, a testére tekert rongyok felitták a gyúlékony folyadékot. Miközben meggyújtotta ruháját, azt kiabálta, hogy Jan Palachot követi, és tiltakozik a szovjet megszállás ellen. Kezeiben egy-egy nemzetiszín zászlót lengetett. A lángok két–három méter magasra csaptak, a járókelők először azt hitték, filmet forgatnak. Mire valaki a segítségére sietett, a teste nagy része már megégett, de még magánál volt és menekülni próbált. A tűz elfojtása után kérdezgették, miért csinálta, ő azt ismételgette, hogy „tiltakozásból, az orosz megszállók ellen”.

Bauer Sándor emléktáblája a Nemzeti Múzeumnál
Bauer Sándor emléktáblája a Nemzeti Múzeumnál. Forrás: Wikipedia

  Még három napig élt, a Honvéd kórházban ápolták az állambiztonság őrizete alatt. Halála után a hatalom mindent megtett azért, hogy tettét elmebajnak állítsák be; ebben az országban mártír csak kommunista lehetett. A kádári terrorgépezet számára mindez rutinfeladat volt: jól kitanulták 1956 után, hogyan lehet a nemzeti emlékezetet elfojtani, miképpen lehet a múltat átírni és az átírhatatlant kitörölni, meg nem történtnek hazudni. Míg Jan Palach temetésén százezrek demonstráltak néma tisztelettel, Bauer Sándort szűk családja körében helyezték végső nyugalomra. A kádári Magyarország úgynevezett „puha” diktatúrájában még egy gyerek önfeláldozása sem jelenthetett semmiféle katarzist a nép számára. A társadalmi kontroll totális volt.

 Bauer Sándor nem akart meghalni, ahogy nem akartak meghalni a pesti vagányok sem 1956 őszén, de nem akartak rabságban és hazugságban élni. Emléküket sokáig csak titokban őrizhettük, mégse higgyük, hogy áldozatuk hiábavaló volt. Bauer Sándor tette ugyan nem kaphatott nagy nyilvánosságot akkor, fél évszázaddal később fáklyaként lobogó teste mégis jelzőfény számunkra. Ma már tudjuk, hogy 1968 egy új világ kezdete volt, egy olyan világé, amelyben áthatolhatatlan szakadékok húzódnak két alapvető létszemlélet között. Míg Nyugaton a lázongó fiatalok a tradíciók, az évszázados nemzeti értékek és társadalmi szabályok ellen küzdöttek az egyéni szabadságot tűzve zászlajukra, addig a vasfüggöny keleti oldalán idegen megszállók, idegen ideológiák és a fizikai terror ellen kellett harcolni az évszázados tradíciók, a nemzeti hagyományok és a nemzet, vagyis a közösség szabadsága védelmében. Két teljesen külön útra lépett akkor Európa, és ezek az utak a vasfüggöny leomlása után sem keresztezik egymást. Az ifjú mártír búcsúlevelében azt írta, hogy „eszme nélkül nem él, csak létezik az ember”. De nem mindegy, milyen eszmékért szállunk síkra. A Jan Palach, Bauer Sándor és tucatnyi – máig alig ismert – mártírtársuk életét elpusztító lángok világa utat mutat nekünk, van mihez, van kikhez igazodnunk. Csak nem szabad szem elől tévesztenünk ezeket a jelzőfényeket.