Az „őszirózsás forradalomnak” mondott október 31-i események

Az 1990 előtti marxista történetírás a Lenin által kidolgozott elméleti kereteknek és szókincsnek megfelelően „polgári demokratikus forradalomnak” nevezte az október 31-i eseményeket, illetve a nagyközönség felé az „őszirózsás forradalom” elnevezést használta. Napjainkban már minimális azon történészek száma, akik a polgári demokratikus forradalom terminus technikust használják. Sőt az utóbbi egy-két évben felmerült, hogy a Tormay Cécile által használt „patkányforradalom” elnevezés használata is megfontolandó. A jelen tanulmány keretei között nem kívánjuk lefolytatni ezt a névvitát, ehelyett bemutatjuk, hogy mi történt 102 évvel ezelőtt.

 

Az eseménysor felvázolását az előző nap történéseivel kezdjük: 1918. október 30-án úgy nézett ki a helyzet, hogy Hadik János fog kormányt alakítani. A kijelölt miniszterelnök legelőször tájékoztatót adott ki programjáról, mely a teljes függetlenséget, gyors fegyverszünetet, a hadsereg hazahozatalát, általános és titkos választójogot, földbirtokreformot és a nemzetiségekkel kötendő megegyezést foglalta magába. Hadik a parlamenti logika szerint biztos többségre támaszkodhatott, hiszen október 30-án az esti órákra egyfajta koncentrációs kormány névsorát állította össze, főként a balközép erők részvételével (a felkért miniszterek között szerepelt többek között Huszár Károly, Rakovszky István, de Nagyatádi Szabó István is).

Csakhogy ekkor már gyakorlati értelemben a parlamenti többség nem ért semmit, a tettleges forradalom útjára lépő, a tömeg támogatását bíró Katonatanáccsal, illetve a Nemzeti Tanáccsal szemben. Jól mutatja ezt, hogy miközben Hadik a kormányalakítással volt elfoglalva, a városparancsnokság alakulatai, valamint a rendőrök is nagyrészt átpártoltak a Nemzeti Tanácshoz és megtagadták tisztjeik parancsait. A Katonatanács vezetésével pedig fontos középületeket (telefonközpont, posta) szálltak meg, így 30-án valóban kitört a fegyveres forradalom.

Az események menetében október 30-a, valamint a 31-ére virradó éjszaka hozta meg a fordulatot. József főherceg egy 1960-ban írt levelében azt írta, hogy el volt szánva erő alkalmazására, de nem kapta meg a kért csapatokat. Ehelyett IV. Károly azt javasolta neki, hogy a rendelkezésre álló erőket használja, ha szükséges, de tűzparancsot ne adjon ki. Minthogy a helyőrség nagy része addig már átállt a forradalom mellé, így József Ágost a városparancsnokot, Lukachich tábornokot arra utasította, hogy csak védelemre szorítkozzon.

A városparancsnok ennek ellenére megpróbálta a rendelkezésére álló erőkkel letartóztatni a Nemzeti Tanácsot, de mint kiderült, ehhez már valóban nem volt elég fegyveres ereje. Pedig a Nemzeti Tanács több tagjának emlékiratai is arról tanúskodnak, hogy nagyon tartottak attól, hogy éjjel, amíg a tömeg nincs az utcán, József Ágost letartóztatja őket. De ennek pont az ellenkezője történt: erő hiányában Hadik október 31-e hajnalán közölte a főherceggel, hogy lemond.

Ez helyzetbe hozta Károlyit. 31-én reggel 7 körül a Várból telefonáltak Károlyinak, hogy azonnal jöjjön fel a főherceghez. Ágost József és Károlyi találkozója – többek között Apponyi és Hadik jelenlétében – nem volt hosszú, József főherceg naplójában egyes szám első személyben így rögzítette az eseményeket: „Gróf Hadik János ő nagyméltósága leköszönésének pillanatában megint homo regius vagyok, most telefonon legfölsőbb helyről vett teljhatalommal; kérem önt (mármint Károlyit – G. L.), állítson össze egy kabinetet és vállalja a miniszterelnökséget. Szeretett hazánk a bennünket szorongató ellenségektől körül van véve, itt forradalmi lázadás van, körülöttünk minden ég, országok, birodalmak és trónok összeomlanak. Egész szívemből, bensőségesen kérem az urakat, hogy velem együtt, kivétel nélkül, mindnyájan támogassuk az új miniszterelnököt teljes erőnkből, minden eszközzel, mert ha ő most megbukik, akkor nem ismerek kivezető utat e szörnyű szerencsétlenségből. Kérem önt, gróf Károlyi, lépjen nehéz új hivatalába azon meggyőződéssel, hogy mi, mint egész emberek és férfiak támogatjuk önt.”

Október 31-én délelőtt Károlyi kinevezését több tízezres tömeg ünnepelte. Ennek jegyében a Kossuth-nótát (Károlyi nevével) és a Himnuszt énekelték. A közhangulat a szó szoros értelmében puskaporos volt, a pesti utcákon katonák – alkalmanként örömüknek lövöldözéssel sajátos kifejezést adva – randalíroztak, illetve száguldoztak a rendelkezésükre bocsátott teherautókkal.

Az események szomorú „mellékszála”, hogy Tisza István meggyilkolták Hermina úti villájában. Az elkövetők kilétét máig sem sikerült kétséget kizáró módon megállapítani. Az azonban bizonyosnak tekinthető, hogy a merénylet előkészítésének és végrehajtásának szálai a Nemzeti Tanáccsal szoros kapcsolatban álló Katonatanács felé mutatnak.

A történeti emlékezet vértelen forradalomként tartja számon 1918. október 31-ét. Ez azonban nem csak Tisza István meggyilkolása miatt nem igaz. A nap során lincselés is előfordult: egy sapkarózsáját letépni és őszirózsára cserélni nem hajlandó tisztet meggyilkoltak. Továbbá az Üllői úton a Mária Terézia laktanyához érkező tömegbe belelőtt a laktanyát védő inotai altiszti tanezred, és több halálos áldozat maradt az utcán; nem sokkal később ugyanakkor ők is a forradalom mellé álltak. Ezen események miatt javasolta Tormay Cécile a patkányforradalom elnevezés használatát.

Eközben Károlyi a nap végére összeállította koalíciós kormányát a Nemzeti Tanács politikusaiból. Fontos kiemelnünk, hogy annak ellenére, hogy Károlyi és pártja, valamint a Nemzeti Tanács hetek óta próbálta kieszközölni a miniszterelnöki kinevezést, Károlyinak 31-én reggel még nem volt kész kormánylistája. Így több esetben rögtönzéssel dőlt el, hogy az egyes fontos minisztériumokat ki fogja irányítani a vészterhes időkben.

A belügyminiszteri tisztet – együtt a király személye körüli miniszteri címmel – gróf Batthyány Tivadar, a Függetlenségi Párt „hagyományosabb” szárnyához tartozó politikus kapta. A szintén Károlyi-párti Lovászy Márton lett a vallás- és közoktatásügyi miniszter. De 1918 decemberében már mindketten lemondtak miniszteri posztjukról.

A harmadik Károlyi-párti miniszter Buza Barna volt, aki a földművelésügyi tárcát kapta. A szociáldemokrata párt nagytekintélyű vezére, Garami Ernő lett a kereskedelem-, ipar- és közlekedésügyi miniszter.

Kunfi Zsigmond tárca nélküli miniszterként a népjóléti ügyekért felelt, ezen pozícióját felhasználva vált a Szociáldemokrata Párt egyre meghatározóbb alakjává, aki a kommunistákkal való együttműködést is elképzelhetőnek tartotta.

A koalíció harmadik – társadalmi támogatottsággal alig rendelkező, ám annál nagyobb szellemi befolyással bíró – pártját, az Országos Polgári Radikális Pártot tárca nélküli nemzetiségi miniszterként Jászi Oszkár, illetve páholytársa, a pénzügyeket november végéig csak államtitkári rangban, majd később miniszterként felügyelő Szende Pál képviselte.

Párton kívüli miniszterként a Wekerle-kormány egyetlen továbbszolgáló tagja, Nagy Ferenc felelt a közélelmezési ügyekért. Igazságügy-minisztert bohózatba illő módon, az eskütétel céljából a főherceg várbeli palotája felé tartva, a siklóra várakozva „fogott magának” Károlyi. Ott találkoztak véletlenül Szladits Károly nemzetközi hírű jogtudóssal, akit meggyőztek, hogy vállalja el a tárcát, ám amikor megérkezett Tisza István halálhíre, az még a miniszteri eskütétel előtt visszalépett. Így igazságügy-minisztert csak pár nappal később, Berinkey Dénes ügyvéd személyében neveztek ki.

A kormány talán legvitatottabb, bár legrövidebb ideig (október 31. – november 9.) hatalmat gyakorló tagja Linder Béla hadügyminiszter volt. Lindert a kulcsfontosságú tárcára Károlyi úgy nevezte ki, hogy korábban sosem találkozott vele, és nem is ismerte, maga a leendő hadügyminiszter pedig "A Nap" című esti kiadású lapból értesült kinevezéséről. Az új hadügyminiszter ugyan jól képzett és a háborúban bizonyított tüzérezredes volt, ám a háromévnyi szolgálatnak és komoly sebesülésének következtében alkoholista lett. A Linderrel a háború előtt találkozó Battyhány Tivadar is az első kormányülésen szembesült azzal, hogy a tüzérezredes „egészen más emberré vált. […] a szesz túlságos fogyasztása folytán elveszítette az energiáját és azt a parancsolni-tudást, mellyel minden magasabb rangú katonatisztnek rendelkeznie kell.”

1918. október 31-e estéjére megszületett a Károlyi-kormány. Befejezésképpen szólnunk kell arról, hogy a hivatalba lépő Károlyi-kormányban 4 miniszter (Jászi Oszkár, Szende Pál, Kunfi Zsigmond és Diner-Dénes József) volt szabadkőműves. Miniszteri tevékenységük objektív megítélése érdekében még nehéz vitákat kell lefolytatni a magyar történészeknek.