Az igazságos Mátyás megtartó emlékezete

Fabó Edit

Hunyadi Mátyás (1443–1490) 1485. június 1-én foglalta el Bécset, amellyel addigi hatalma csúcsára ért. Az osztrák főváros bevétele fontos kérdések megoldását ígérte. Többek között Mátyásnak addig teljes egészében nem sikerült megszereznie a cseh királyi címet, ám ettől fogva mégis bekerült a cseh koronás fők sorába, s dinasztikus törekvéseinek megerősítésébe fogott fia, Corvin János (1473–1504) trónra emelésének tervével. Az egyik legjelentősebb magyar uralkodóként tisztelt királyt az utókor „az igazságos” jelzővel illette, valamint az alakja köré szövődő népmesék és mondák nemcsak a magyarság, hanem a szomszéd népek emlékezetében is fennmaradtak.

MK
Mátyás király 1488 körül. A kép forrása: Wikipédia.

Bécs elfoglalásának 400 éves évfordulója az 1885. évre esett, amikor is – a teljesség igénye nélkül – Eötvös Károly (1842–1916) „Magyar udvari bálok”, Fraknói Vilmos (1843–1924) „II. László trónra lépte”, Salamon Ferenc (1825–1892) „Budapest története”, „Mátyás király egyeteme”, vagy Óváry Lipót (1833–1919) „Mátyás király hadereje” című munkáik, illetve egyes részletei gazdagították a királyi életmű értékelését, továbbá kezdeményezték a kolozsvári szülői ház rendbehozatalát.

Azonban a dualizmus korának vezető közszereplői, történészei és a sajtó képviselői már az évfordulót megelőzően, 1884-ben nagyobb figyelmet szenteltek Mátyás királynak. Bár a korszak emlékezetpolitikájában egyébként is meghatározó volt a magyar reneszánsz kultúra megidézésének igénye, amely leglátványosabban a budai várbeli környezet kiépítésében, illetve a főváros historizáló épületeinek és városképének kialakításában érvényesült. Már az 1884-es év elején megnyílt az Iparművészeti Múzeumban „A történeti magyar ötvösmű-kiállítása”, ahol a nagyközönség láthatta az idealizált korszak tárgyi emlékeinek egyes míves darabjait.

Buda
Buda Mátyás uralkodása alatt. A kép forrása: Wikipédia.

Az irodalmi és művészeti alkotások visszatérő szereplője volt Mátyás király, így például az 1884-es évben a Kisfaludy Társaság egyik tagja felolvasta a királyról írott verseit; vagy a Nemzeti Színházban megtartották a Párizsban élő zeneszerző, Bertha Sándor (1843–1912) „Mátyás király” című egyfelvonásos operájának magyarországi premierjét. (A mű örömteli végkifejletében a király előtt lehullott a lepel az ármányról, a fiatal szerelmesek egymáséi lehettek, s a jótett elnyerte jutalmát.) Később a budai Várszínház őszi évadnyitó előadásának Váradi Antaltól (1854–1923) a „Históriák Budán” című, Mátyás udvarában játszódó „hazafias” színdarabot választotta, amely a művészetet pártoló nemes mecénásra, s annak jelentőségére fektette a hangsúlyt. A nézők sorában helyet foglaltak a kormány vezető tagjai. Kassán időközben átadták a cseh származású Hölzel Mór (1841–1902) Mátyás-szobrát.

Mindemellett a tudományos életet is foglalkoztatta a nevezetes uralkodó. A Magyar Tudományos Akadémia meghirdette „Hunyadi Mátyás király hadjáratai” címen kiadandó tanulmánykötetének szándékát. Ebben az időben történt, hogy a Magyar Történelmi Társulat tudomására jutott egy firenzei levéltári forrás Mátyás hadseregéről, amelyet később a Századokban ismertettek, de a történészi kör értesült egy, a királytól származó szerb nyelvű okiratról is, illetve a hamburgi városi könyvtárban felfedeztek egy Corvin-kódexet. A Heraldikai és Genealógiai Társaság egyik felszólalója Hunyadi János apai ági leszármazásával foglalkozott.

Mátyás
Mátyás király emlékérme. Vasárnapi Ujság, 35. (1888) 18. sz. 292. (A kép lelőhelye: Országos Széchényi Könyvtár – Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázis.)

Hasonló megfontolások vezethették az előkelő horvát történészt és politikust, Kukuljevics Ivánt [Ivan Kukuljević Sakcinskit] (1816–1889) arra a kérésre, hogy a magyar és a délszláv akadémia tagjaként, készülő művéhez Corvin János sírját ábrázoló fényképfelvételekért forduljon a lepoglavai fegyházigazgatóhoz, Tauffer Emilhez (1845–1891), ahogy azt a Vasárnapi Ujság 1884. évi 24. számának 384-es oldala hírül adta meg nem nevezett zágrábi forrásokra hivatkozva. Az igazgató a helyi plébánostól megtudta, hogy a sírt már korábban elővigyázatosságból felnyitották, kivették az ott talált arany karperecet, a két aranypénzt, az ezüstgombokat és a vadászkést. Ezek után Tauffer Emil 1884. május 27-én a sírt kibontatta, amelyben egy felnőtt és egy gyermek koporsója épphogy elfért. Az eredeti tölgyfakoporsó elkorhadt, ezért elhatároztatott, hogy a maradványok egy új tölgyfakoporsót kapnak, s az oda kerül elhelyezésre, ahová a kormány rendeli. (A nyughely legutóbbi, tudományos célú szemléjét 2021. január 20-án bonyolították le.)

Lovas
Háry Gyula: Mátyás király reneszánsz lovagi páncélban, Fadrusz János szobra. A kép forrása: Wikipédia.

Mátyás királyt a környező népek is magukénak vallották. A hozzá fűződő néphagyományban keringő mondák némelyike náluk is beszivárgott a 19. század végi városi tömegkultúrát hordozó sajtóba. A prágai kiadású Slovansky Sbornik 1884. évi 8. számában található, a királyról szóló monda megjelentetésében közrejátszhatott Bécs elfoglalásának közelgő, kerek évfordulója. A történetet fellelő fordító, Csopey László (1854–1934) előrebocsátotta (a Vasárnapi Ujság 33. számának 521. lapján), hogy más, egykori uralkodóhoz is kötnek olyan toposzt, amilyen az ismertetendő Mátyás visszatértét előrevetítő jóslatban szerepel.

Az elbeszélés szerint egy vasárnap délután a templom előtt beszélgető emberek megvitatták a világ sorsát, amelyben előkerültek a múlt török időkbéli veszedelmei, mikor is egy csavaros eszű idős férfi vette magához a szót. Az öreg meg volt győződve arról, hogy a törökök már nem fogják betenni a lábukat, hiszen erről tanúskodik az a Krizsmán-féle jövendölés, amelynek alapján Mátyás király feltámad, és nem csak a törököt, hanem minden ellenséget megsemmisít. Majd elmondta a hallgatóságnak, hogy élt régen egy Krizsmán nevű íródeák, aki egy alkalommal, mikor az urát adószedő útján elkísérte, eltévedt, eljutott egy sziklához, amelynek az alján egy Mátyást jelölő szöveg állt, és még fel sem ocsúdott, mikor megjelent egy barát, aki elvezette őt egy föld alatti templomba. Az íródeák a templom egyik ablakából egy alvó hadsereg lovasságát és gyalogságát, illetve egy szín aranyba öltözött királyt pillantott meg, a társaság pedig nem más volt, mint Mátyás király és a serege. Mátyás időről időre feleszmél, és megkérdezi, hogy repülnek-e még szarkák, s ha igenlő feleletet kap, akkor visszaesik mély álmába, de egyszer azonban mégis megrázza majd magát, és ki fog törni onnan katonáival egyetemben, mert szörnyű háborúk fognak kerekedni. „Nemzet fog küzdeni nemzet ellen. Mátyás király aztán mindenkit legyőz és olyan jólét fog következni utána, melyről a szent irás azt mondja: «egy akol egy, pásztor».” S akkor tűnnek el majd a szarkák, amikor majd érkezik egy olyan legény, aki falon függő kardot képes lesz kihúzni a hüvelyéből, így Mátyás is seregestül kitörhet a felszínre. Az öreg zárásként emlékeztetett arra, hogy mindez nagyon régen volt, abban az időben még kézzel írtak, ám valószínűleg már az írás is elveszett, így a történetről az „urak” már nem is tudnak, ő maga is sok mindent elfelejtett, de ezt a jövendölést még megőrizte.

A csehek az 1867. évi magyar kiegyezéshez hasonló státuszért eredménytelenül folyamodtak az osztrák udvarhoz. A függetlenség reményét azonban nem adták fel, s a szabadságvágyat táplálta az ébredésre váró Hunyadi Mátyás és serege. S bár Mátyás király nem ült egyeduralkodóként cseh trónon, de Ausztriával szembeni sikeres hadvezérként a magyar király a csehek önállóságának egyik jelképévé vált.

Magyarországon az egykor volt fénykor személyes forrását és az államférfiú példáját jelentette Mátyás király, akinek tulajdonságai és képességei a kitartásra sarkalló csodákban él tovább.

Forrás:

Vasárnapi Ujság

Felhasznált irodalom:


Fraknói Vilmos: Hunyadiak és a Jagellók kora (1440–1526). Harmadik könyv. Hunyadi Mátyás király. Athenaeum, Budapest, 1896. (A magyar nemzet története.)

Kríza Ildikó: A Mátyás-hagyomány évszázadai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2007. (Néprajzi tanulmányok.)

Óváry Lipót: Jelentés olaszországi kutatásaimról. Századok, 18. évf. (1884) 6. sz. 504–510.

Vajnági Márta: Az osztrák örökös tartományok. In: Poór János (szerk.): A kora újkor története. Osiris Kiadó, Budapest, 2009.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Osztr%C3%A1k_%C3%B6r%C3%B6k%C3%B6s_tartom%C3%A1nyok; a letöltés időpontja: 2021. május 20.