Az első huszárszökés 1848-ban

Az 1848. március 15-i pesti forradalom kitörésének időszakában a császári-királyi hadsereg 12 huszárezrede közül csupán négy állomásozott idehaza, míg nyolc regiment szerte a Habsburg Birodalomban: Galíciában, Csehországban, Morvaországban, Ausztriában és Észak-Itáliában tartózkodott. Ezért a kinevezett első felelős magyar kormány azon fáradozott, hogy Magyarországról vezényeljék el a császári ármádia idegen ajkú alakulatait, s helyükre a magyar kiegészítésű ezredek kerüljenek. Megindult a huzavona Bécs és Pest között, majd amikor kirobbant a délvidéki „kis háború”, annak híre a külhoni magyar ezredekhez is eljutott. Elsőként a Galíciában – a hajdani Gácsországban – állomásozó 6. Württemberg-huszárezred (Ezredtulajdonosa: I. Vilmos württembergi király) egyik századának állománya döntött úgy, hogy tisztjeiket magukkal hozva a veszélyben forgó magyar haza védelmére sietnek.

A fekete csákót, búzavirágkék öltözetet, fekete-sárga zsinórokat és sárga gombokat viselő Württemberg-huszárok garnizonja 1848 tavaszán a galíciai Brzezany városa volt, ám alosztályaik szétszórva, a város környékén voltak bekvártélyozva. Az ezred ezredesi osztálya 2. századának élén zádorfalvi és lenkei Lenkey János századkapitány (főszázados) állt, aki már huszonhat esztendeje ette a császár kenyerét, és százada Mariampolban tartózkodott.

A forradalmi hullám a lengyel területeket is elérte, így március 22-én Lenkey századát Stanislau városába vezényelték az ottani helyőrség megerősítésére. A lakosság barátkozni kezdett a hajdúsági származású huszárokkal, akiket rávettek arra, hogy dolmányukra magyar kokárdát tűzzenek. Így tértek vissza a huszárok borgőzös fejjel a kaszárnyába, ahol találkoztak parancsnokukkal, ezért másnap nem véletlenül hirdették ki a napiparancsban, hogy a huszár csak „komisz” mundérban szép. A kokárdák akkor lekerültek az egyenruhákról.

Április 27-én, amikor Lenkey tisztjeivel együtt színházban volt, a tüntetők báró kalyáni Kalliány József vezérőrnagy szállása elé vonultak. A tervezett macskazene azonban elmaradt, mert a karhatalomként kivezényelt fekete hajtókás, fehér gombos 58. István főherceg-sorgyalogezred lengyel bakái puskatussal láttak neki a tömegoszlatásnak. Az ebből kialakult tömegverekedésbe a lengyelekkel szimpatizáló huszárok egy csoportja is belekeveredett, és csak a hazahívó trombitaszóra tértek vissza a kaszárnyába. A demonstráció szétkergetésekor harminc civil sérült meg és Hossowski – más forrás szerint Dębicki – gróf meghalt. Halálát családja és a városi polgárság nemzeti ügynek tekintette, az elhunytat a család kastélyában ravatalozták fel, ahová a lengyelek mellett csupán a huszárokat engedték be.

A gróf hazafias temetésére a huszárok tisztjeit is meghívták, így azon Lenkey jelen volt azzal a céllal, hogy némiképp csillapítsa a helyőrséggel szembeni ellenszenvet. A főszázadosra itt kínos meglepetés várt: a halottas kocsit gyertyával a kezükben huszárjai kísérték, majd segédkeztek a koporsó leemelésénél.

A forradalmi hangulat egyre inkább elharapózott Stanislauban, mire elrendelték a városi nemzetőrök azonnali lefegyverzését, akik pedig a lakosságot a főtérre hívták. Ekkor riadót rendeltek el a helyőrség számára, a kirendelt gyalogság mögé a huszárokat állították. Kalliány tábornok felszólította a tömeget, hogy oszoljanak szét, de azok áttörték a gyalogság sorfalát. Lenkey és altisztjei kérlelésére végül hazamentek, miközben a huszárokat megéljenezték.

A temetői demonstráció és a tüntetők elleni békülékeny fellépés miatt elöljárói szemében módfelett gyanússá vált Lenkey kapitány. Megindult a kivizsgálás a huszároknál, akik nem tagadták, hogy önként vonultak ki a temetésre, ezért május 13-án a századot visszavezényelték Mariampolba. Parancsnokuk nem úszta meg ennyivel, május 19-én ezredparancsnoki kihallgatásra rendelték. Gróf Alfred von Paar ezredes igen gorombán leteremtette, hat nap szobafogsággal sújtotta, és annak letelte után a vérig sértett Lenkey protestált és kérte szabadságolását, mielőtt nyugállományba kerül.

Május közepén a huszárok az újabb otthoni eseményekről és a délvidéki rác mozgolódásról kaptak híreket. Egymás után két új parancsnokot is kaptak, de gróf tolnai Festetics Zsigmond és Franz Schimpf alszázadosban nem bíztak meg. Altisztjeik háromszor kérték – eredménytelenül –, hogy régi kapitányukat bocsássák szabadon és helyette vonják felelősségre a vétkes huszárokat, utoljára Schimpf kapitány még el is zavarta őket.

Május 26-án Hajdú Mihály közhuszár levelet kapott hazulról. A borítékból Petőfi „Nemzeti dala és egy nyomtatvány hullott ki, amely a huszárokat bajban forgó hazájukba való hazatérésre szólította fel. Összefutottak a fiúk az istállóban a Magyarországból érkezett levél hírére. Felgyűrkőzve, kefével s vakaróval a kezükben állották körül az altisztet, aki a nyomtatványt felolvasta. Kemény ütésként hullottak a szavak szívükre. Amikor a végső mondatok után összenéztek, egymás szeméből olvashatták ki azt az elszánt akaratot, amely beléjük akaszkodott. Széjjelfutottak lovaikhoz és hangos káromkodások közepette verdesték földhöz a keféket, »Málházzunk fiúk!« szakadt ki az egyikből a kiáltás. »Addig menjünk, míg lovaink körme el nem kopik!« zúgták vissza többen. A huszárszázad úgy, ahogy volt, nyomban útnak indult volna, ha az altisztek észbe nem kapnak.” Rátonyi József tizedesnél maradt a Néhány szó idegenben szolgáló katonáinkhoz című felhívás, amelyet átadott örményesi és karánsebesi Fiáth Pompeius főhadnagynak, aki azt a legénység előtt széttépte.

Május 28-án, miután véget ért a vasárnapi istentisztelet, Vincze Ferenc őrmesterrel az élen összegyűltek az altisztek egy borkimérésben, hogy kifundálják a szökési tervet, ám a zsidó kocsmáros túl sokat forgolódott körülöttük, ezért Rátonyi tizedes szállásán, egy csizmadia házában folytatták megbeszélésüket. Úgy határoztak, a legénységet akkor avatják be a tervbe, amikor délután a század tisztek nélkül megy fürödni a Dnyeszterhez. Ott Pethő Károly tizedes és Juhász Ferenc vicekáplár adta elő a tervet, s figyelmeztetett arra, hogy az út veszélyes lehet. Miután a huszárok bevonultak a kaszárnyába, Bódogh László tizedestől éleslőszert vételeztek, újakra cserélték kopott mundurjaikat és lószerszámaikat, majd felnyergelt és felmálházott lovaik mellett maradtak az istállókban. Páran úgy vélekedtek, hogy kapitányuknak kellene hazavezetnie a századot, mások úgy gondolták, Lenkey okosabb annál, minthogy vállalja e kockázatos feladatot.

Lenkey
Benczúr Gyula A visszatért Lenkey-huszár című képe az 1868-ban megjelent Honvédalbum illusztrációjaként (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)

„Tudomásom volt egyébként arról – olvashatjuk Lenkey János vezérőrnagy 1849. augusztus 26-án Aradon felvett, kissé megszépített vallomásában –, hogy több század legénységéhez érkeztek nyomatott felhívások, hogy menjenek Magyarországra, mert a haza veszélyben van és segítségre szorul. Május 28-án Stanislauba kocsiztam látogatóba. (...) Aznap este tizenegy órakor hozták hírét a fogadóba, ahol több tiszttel együtt vacsoráztam, hogy egy egész század elhagyta állomáshelyét, útnak indult Magyarország felé, és magával vitte Fiáth hadnagyot [sic!] is. Oršić [de Slavetić István gróf] hadnaggyal Kalliány tábornok úrhoz mentünk, megfontoltuk, mit lehetne tenni, és mivel beláttuk, hogy az üldözés a század nagy előnye miatt eredménytelen lenne, a tábornok úr, főképp a legénységre való befolyásomat tekintetbe véve, nyílt paranccsal a század után küldött, hogy szép szóval fordítsam vissza őket. Sikerült is utolérnem a századot, amely Nadwórna mellett abrakolt, és ezáltal időt vesztett, de az előőrsök körülfogtak, kijelentették, hogy a foglyuk vagyok, kocsiban magukkal vittek, és minden felszólításom és a büntetlenségre vonatkozó ígéretem hiábavaló volt. Magyarország határán megszökhettem volna, de maradásra bírt Fiáth hadnagy szánalomra méltó helyzete, és az a meggondolás, hogy az emberekből felügyelet nélkül tolvajok és rablók válhatnak, ráadásul én már be is nyújtottam a lemondásomat.” Az országhatáron (másutt: Kőrösmezőn) a legénység nevében Vincze Ferenc őrmester felkérte a tiszteket, hogy ők vezessék a századot. Ekkor Lenkey és Fiáth megeskették a legénységet, hogy senki vagyonát nem fogják megkárosítani.

Május 29-én este 6 órakor érkezett meg a 131 Württemberg-huszár Kőrösmezőre, majd két nappal később bevonult Máramarosszigetre, ahol a megyeháza előtt ünnepélyesen fogadták a hazatérő csapatot. Lenkey kijelentette, huszárjai a város rendelkezésére állnak, míg a minisztérium nem dönt sorsukról, de legfőbb kívánságuk, hogy a rácok ellen küzdhessenek.

A Württemberg-huszárok öntevékeny akciója – mondhatni – felkavarta az állóvizet. A galíciai császári-királyi főhadparancsnok, Wilhelm Hammerstein-Ecquord altábornagy elrendelte a szökés vizsgálatát, május 30-án hadparancsot adott ki, amelyben az uralkodóházhoz való feltétlen hűségre intette a katonákat: „Ne higyjétek, hogy ezeket a hűtlen és szökött katonákat hazájukban majd tárt karokkal fogadják. Ami Galíciában bűn, az Magyarországon is bűn.” A bécsi hadügyminisztérium követelte a magyar féltől az ügy kivizsgálását, a budai hadosztályparancsnokot pedig arra utasította, hogy figyelje a magyar hadügyminisztérium ez irányú lépéseit, és azokat jelentse. Mielőtt Bécsből megérkezett volna a hivatalos átirat, pacséri Mészáros Lázár hadügyminiszter elrendelte, hogy katonai bizottság szálljon ki Máramarosszigetre, amelynek óvatosan kellett vizsgálódnia, mert a fegyelmi szempontokon túl azzal is lehetett számolni, hogy a szökésből a magyarság ellenségei politikai tőkét kovácsolnak.

„Mély fájdalommal teszem közhírré azt: miszerint a Gallicziában tanyázó Würtenberg [sic!] huszár-ezrednek egyik százada – talán túlbuzgó hazafiságból – összeesküvés által onnét eltávozott, és Magyarországba jött; a milly igen fájdalom ezen esetet, melly ámbár első illyetén példa a magyar hadseregben, de mégis ellenségeinknek újabb fegyvert ad kezeibe, ép olly arányban vagyok kénytelen állásomnál fogva e tény felett rosszallásomat kijelenteni. Hadi bizottmányt neveztem ki magyar főtisztekből, melly a tényre szolgáltató okokat a hadi törvények értelmében kinyomozza. A büntetésre nézve ő felsége királyunk határozata beváratik. Remélem, hogy át fogja mindenki látni: miszerint hazánkat csak a rend igazság és törvényesség szent ihlete teheti valódi boldoggá, csak az alapíthatja meg jövendő nagyságát és boldogságát.” – jelent meg június 6-án a sajtóban a hadügyér közleménye. Mészáros ragaszkodott álláspontjához, de a kormány és a közvélemény részéről is nyomás alá került. Három nap múltán gróf Batthyány Lajos miniszterelnök arra kérte, hogy a vizsgálat végeztével a huszárok kapjanak közbocsánatot, de ezt Mészáros azzal utasította vissza, hogy a hadsereg ügyeibe ne avatkozzanak bele. A közvélemény egyre hangosabban követelte a fenyítés elengedését, így a sajtó mellett előbb Máramaros, majd több vármegye is feliratokban kérte a kegyelmet. Ekkor írta meg Petőfi a Lenkei százada című versét, amelynek utolsó sorai is jól tükrözik az akkori közvélekedést: „Vitéz jó testvérek, / Üdvözlünk ezerszer... / Beszéljen akármit / A hadügyminiszter.” Bécs legnagyobb bosszúságára a vizsgálat eredménytelenül végződött, hiszen nem találták meg a felbujtókat, a tisztek elmulasztották a legénység felügyeletét, ezért június 16-án a hadügyminiszter a svadront a délvidéki sereghez osztotta be, további sorsukat ottani magatartásuktól téve függővé, vagyis a huszárok azt kapták „büntetésül”, amiért felsőbb parancs nélkül hazatértek: a Délvidékre kerültek.

A Galíciában maradt 7 század Württemberg-huszár sorsa is megoldódott, hiszen július közepén a bécsi hadügyminisztérium hazavezényelte az ezredet. Lenkey fiainak hamarosan lehetőségük adódott, hogy a haza iránt hűségüket bizonyítsák. Augusztus 18-án a szenttamási rác tábor ostromakor kapott halálos sebet a 24 esztendős Fiáth Pompeius főhadnagy, akit Écskán temettek el. A harcokban vitézül verekedett Harsányi Bálint őrmester, Bódogh László és Kaszás Sámuel tizedes több Württemberg-huszárral egyetemben. „A Württemberg-huszárezred kapitánya derék századával a legveszélyesebb helyeken vitézsége kitűnő jeleit adá, valamint bebizonyítá azt, hogy a kegyes bocsánatra minden kivétel nélkül valódilag érdemes...” – áll egy 1848. augusztus 22-én keltezett jelentésben.

A szökés értelmi szerzői közül Vincze Ferenc őrmester a 16. Károlyi-huszárezrednél vitte főhadnagyságig, László Endre tizedes a 17. Bocskai-huszárezred főszázadosa lett és megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát. Bódogh László tizedes a 13. Hunyadi-huszárezredben szolgált főhadnagyként, Harsányi Bálint tizedes pedig a Bocskai-huszárok alszázadosaként esett el az 1849. április 11-i Rákos mezei ütközetben.

Századparancsnokuk a honvédsereg tábornokai közé került, de sorsa a szabadságharc katonai vereségét követően tragikus fordulatot vett: az aradi várbörtönben megtébolyodott és fogva tartói jelentése szerint 1850. február 7-én „végre halál útján fogyatékba jutott”.