Az 1. honvéd harckocsiezred Arad környéki harcai

Románia 1944. augusztus 23-i átállásával a második világháború új fejezete kezdődött: három nappal később, augusztus 26-án a „gépesített tatárjárás” elérte Magyarország székelyföldi határát. Romániában rekedt Hans Friessner vezérezredes német Dél-Ukrajna Hadseregcsoportja, amelynek helyzete kritikussá vált és igyekezett mielőbb Észak-Erdély felé visszavonulni. A magyar vezérkar is reagált az eseményekre, de megkésve.

Szeptember 5-én a vitéz primor dálnoki Veress Lajos vezérezredes parancsnoksága alatti magyar királyi 2. honvéd hadsereg Kolozsvár térségéből indult meg dél felé, ám amikor páncélos ékei elérték a Kis-Küküllő vonalát, kiderült, hogy a Rodion Jakovlevics Malinovszkij marsall vezette 2. Ukrán Front és a nyomukban járó románok már átkeltek a Déli-Kárpátok hágóin. A magyar 2. hadsereg a Maros és az Aranyos vonalán akarta német támogatással feltartóztatni az ellenséget, ezen megfontolásból kénytelen volt kiüríteni a „székely zsákot”, hogy a leharcolt Székely Határvédelmi Erők és az ott küzdő többi honvéd pót seregtest kijuthasson a szovjetek harapófogójából. A tordai csata a Magyar Királyi Honvédség egyik legszebb második világháborús fegyvertényeként ismeretes, a közel egy hónapig tartó hősies küzdelem révén sikerült megakadályozni, hogy a 2. Ukrán Front elérje az Alföldet, és zsákba varrja az Erdélyben védekező magyar és német csapatokat.

Az erdélyi 2. hadsereg jobbszárnyán a vitéz Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alatti pécsi IV. hadtest (szeptember 19-étől: magyar 3. hadsereg) szeptember 13-án indította meg offenzíváját, hogy elérje és lezárja a dél-erdélyi hágókat, de ez a támadás is elakadt. E hadműveletben kapott kulcsszerepet a budapesti (majd esztergom-tábori) 1. (pót) páncéloshadosztály. Ezen seregtest még a nyár folyamán átadta harckocsianyagának zömét a Kárpátok előterében küzdő kecskeméti 2. páncéloshadosztály veszteségeinek pótlására (időlegesen a hadrendből is törölték, s csak augusztus 1-jén szerveződött meg ismét), ezért az esztergomi „József nádor” 1. honvéd harckocsiezred három zászlóalja (1/I. Párkány-Nána, 1/II. Jászberény, 1/III. Rétság) az 1943-as Szabolcs-hadrend szerinti harckocsiállomány – vagyis zászlóaljanként 22 db 41 M. Turán nehéz, 37 db 40 M. Turán közepes, 26 db 38 M. Toldi könnyűharckocsi, 4 db 40 M. Nimród páncélvadász és légvédelmi gépágyú, összesen: 89 db páncélos – töredékével rendelkezett.

Az 1. páncéloshadosztály augusztus 1. és 10. között mozgósított részei Csáktornya és Eszék között a Dráva-vonal megfigyelését végezték, folytatták kiképzésüket és páncélos anyaguk karbantartását. A román kiugrást követően szeptember 2-ig a páncélosokat átszállították Dombegyháza–Kétegyháza térségébe, ahol Heszlényi altábornagy alárendeltségébe lépett. Szeptember 3-án este az 1. páncéloshadosztály Dombegyháza-északkelet–Kevermes-nyugat között felzárkózott a határra, de a másnapra tervezett támadást lefújták. Az Arad felé indítandó támadás kezdő időpontját még több ízben módosították, végül szeptember 13-ára tűzték ki. Az utánpótlás eredményeként addigra az 1. páncéloshadosztály páncélos állománya 63 db 41 M. Turán nehéz, 61 db 40 M. Turán közepes, 77 db 38 M. Toldi könnyűharkocsira, 42 db 40 M. Nimród páncélgépágyúra és 5 db 39 M. Csaba felderítő páncélgépkocsira gyarapodott, bár egyes visszaemlékezések ennél jóval kevesebb, 60-70 db páncélosról tettek említést. Az 1. harckocsiezred (parancsnoka: Baló Zoltán ezredes) nem az előírt három zászlóaljból, hanem az azok harcképes részeiből összeállított három harckocsi- (1/I–III.) és egy törzsszázadból állt. E kombinált zászlóalj parancsnoka a rétsági 1/III. harckocsi zászlóalj parancsnoka, Gyurkovich György alezredes volt.

Heszlényi altábornagy főerőinek a Battonya–Kevermes–Kétegyháza vonalról Arad és Lippa felé kellett előretörniük úgy, hogy a debreceni 6. gyalog tábori póthadosztály Dombegyháza-dél felől eléri Aradot, az 1. páncéloshadosztály három támadó lépcsője megtöri a román ellenállást, benyomul Aradra és onnan kelet felé felderít. A IV. hadtest megerősítésére beérkezett, illetve vasúti szállítás alatt lévő seregtesteknek a jobbszárnyon kellett csatlakozniuk a hadművelethez, miközben a balszárnyon a miskolci VII. hadtest Nagyváradtól délre a Fekete-Körös mentén Belényes–Vaskoh irányába haladt.

Szeptember 13-án reggel 6 órakor a 6. póthadosztály útját állta Nagyvarjasnál a román 1. kiképző lovashadosztály. Támogatásukra délben az 1. páncéloshadosztály első, majd 13 órakor második harccsoportja támadást indított. Az első harccsoport Kürtös és Mácsa között meglepte a román lovasságot, amely jelentős veszteségek árán hátrált Pankota–Világos felé. A debreceni pót seregtest és a páncélosok átmentek üldözésbe, a retiráló románokkal egy időben érték el Aradot. Koszorús Ferenc vezérkari ezredes, az 1. páncéloshadosztály parancsnoka – aki 1944 júliusának első napjaiban páncélosai bevetésével megakadályozta a budapesti zsidóság deportálását – 13 óra 15 perckor hadosztálya második és harmadik lépcsőjét Ószentanna felé küldte, míg a harmadik csoport további felderítést végzett és Pankota–Világos felé biztosított.

A jászberényiek könnyűharckocsi szakaszparancsnoka, vitéz Váradi János tartalékos zászlós ekkor kapott arra parancsot, hogy tisztítsa meg az ellenségtől és vegye birtokba az Arad külterületén lévő Gáj repülőteret. Öt „foltozott” – 4 cm-es harckocsiágyúval felszerelt – Toldijával indult el a feladat végrehajtására. Egy kukoricatáblában haladtak előre, majd annak takarásából kijutva, közvetlen lövegirányzással, repeszgránáttal árasztották el a 8,8 cm-es légvédelmi ágyúknál lévő, meglepett román katonákat. Húsz percig tartó véres harcot követően a Toldik betörtek a földi célokra beállított légvédelmi lövegek közé, és elfoglalták a repülőteret. A légvédelmi ágyúk német kezelőit is sikerült kiszabadítaniuk, akiket a románok egy hangárba zártak be. Váradi zászlós haditettét a rádió is közölte, felterjesztették a Magyar Érdemrend kardos-hadiszalagos lovagkeresztjére, valamint a német Vaskereszt II. osztályára. (Pár hónappal később, 1945. február 15-én vitéz Váradi János tartalékos zászlós a kardos-hadiszalagos Bronz Signum Laudist kapta meg.)

k
Az Arad melletti, kulcsfontosságú Gáj katonai repülőteret elfoglaló vitéz Váradi János tartalékos zászlós – a felvételen még karpaszományos szakaszvezetőként – ifjú feleségével (Forrás: Váradi család fotóalbuma)

A támadásban Tolnay Dezső II. főhadnagy parancsnoksága alatt a 101. páncélvonat is részt vett. A szerelvény befutott az aradi vasútállomásra, amelyet a saját erők beérkezéséig sikerrel megtartott.

Koszorús Ferenc vezérkari ezredes munkájából ismeretes, hogy „a románok meg sem kísérleték Arad védelmét. A katonai parancsnokságok és hatóságok még a kora délutáni órákban kiürítették a várost. A pc. ho. [páncéloshadosztály] parancsnok 19 óra 45 perckor Aradról jelentette, hogy a várost ép vasúti és közúti hidakkal birtokba vette, a Maros D-i partján hídfőt rendez be.” Aznap este a páncélosok második lépcsője Öthalmot, a harmadik Újpanádot és Szabadhelyet érte el. A másnapi előrenyomulásban az 1. páncéloshadosztály nem vett részt, ugyanis „[...] 15 órakor a hadsereg parancsnok díszfelvonulást rendez Aradon, amiben a pc.ho. [páncéloshadosztály] harckocsi ezrede, pc. [pontosabban: gépkocsizó] lövész ezrede, Nimród páncélvadász zászlóalja és tüzér ezrede is részt vesznek. Erre az említett csapattest parancsnokságok közvetlen intézkedést kapnak a hadsereg parancsnokságtól.” – tudható meg Koszorús vezérkari ezredes írásából. Már akkor világos volt, hogy súlyos hadvezetési balfogásnak minősült a páncélosok demonstratív felvonultatása ahelyett, hogy kiaknázták volna a támadás lendületét.

A kezdeti sikerekről Koltai Jenő vezérkari őrnagy is beszámolt Egy honvédtiszt visszaemlékezései című munkájában: „Orosz csapatok akkor még nem tűntek fel azon a területen, a románokat a gyengén felfegyverzett és harcedzetlen pótalakulatok is elsöpörték az útból és elfoglalták Aradot.”

A szeptember 15-i felderítések szerint a románok Temesvár és az Ópálos–Világos mögötti hegyvonattól keletre hátráltak. A Lippa irányába tervezett további előrenyomulás előfeltétele volt az ópálosi szoros elfoglalása, amit szeptember 16-a reggelén az 1. páncéloshadosztály – román források szerint – 23 db páncélos elvesztése árán sikerrel hajtott végre. A Világostól délre lévő Gyorok és Ménes környékén Váradi zászlós Toldijai ekkortájt kerültek először harcérintkezésbe szovjet gyalogsággal. Visszaemlékezése szerint: „Egy nagy cukorrépa táblában legnagyobb megdöbbenésünkre állva jöttek az orosz egységek. Nyolcvanan, százan lehettek, még a géppisztolyukat se lőirányba tartották, hanem csak a vállukon. Erősen illuminált állapotban voltak.” A könnyűharckocsik géppuskái tüzet nyitottak és „lekaszálták” az ellenséget.

A 2. Ukrán Front erői szeptember 20-án indították meg támadásukat a magyar 3. hadsereg ellen. E napon az 1. harckocsiezred zöme szép fegyvertényt hajtott végre, amikor Zimándújfalu északnyugati részén, Pénzespuszta mellett német légitámogatással a szovjet 18. harckocsihadtest páncélos élét semmisítette meg. A magyar vonalakat áttörő, de helyismerettel nem rendelkező szovjetekkel szemben a lesvetést alkalmazták: a páncélosokat maguk után csalták, és a románok építette Károly-vonalnál bekerítették. Késő délután a német zuhanóbombázók tizenhat szovjet harckocsit tettek harcképtelenné, a Turánok pedig hét T–34 közepes harckocsit lőttek ki saját veszteség nélkül. Ezen siker tette lehetővé azt, hogy Arad szeptember 21-i kiürítése után a magyar 3. hadsereg leválhatott az ellenségről és a trianoni határ mentén foglalhatott új védőállást. A páncélosokat itt már nem súlyképzésre, hanem gyalogsági támogatásra, felaprózva vetették be, ezért Koszorús ezredes leköszönt és helyét vitéz Deák Ferenc vezérőrnagy vette át.

Az 1. páncéloshadosztály részei Zimándközön szállásoltak el, ahová éjjel a szovjetek beszivárogtak, ezért másnap reggel kemény harcokban tisztították meg a harckocsikkal támogatott szovjet gyalogságtól. Ennek ellenére este kénytelenek voltak Zimándközt feladni, és Kevermesre hátráltak, majd Békéscsaba környékén kerültek tartalékba.

A szovjetek szeptember 25-én átmenetileg elfoglalták Gyulát és Kétegyházát, de az 1. páncéloshadosztály a magyarországi sváb legénységű 22. „Maria Theresia” SS-önkéntes lovashadosztály Ameiser-harccsoportjának támogatásával mindkét települést visszavette. Az itteni harcok során kapott halálos fejlövést harckocsijának tornyában az egyik jászberényi századparancsnok, vitéz Deák János főhadnagy. Kétegyházát másnap 23 órakor fel kellett adniuk, ekkor a páncélosok a németekkel a magyar balszárnyat fedezték. Ezekben a harcokban volt jelen a jászberényi Isaszegi István hivatásos főtörzsőrmester harckocsi szakaszparancsnokként, aki egy 1945 után keletkezett önéletrajzában a következőket írta: „Részt vettem Kétegyháza és Elek környékén végrehajtott […] támadásban […] Az említett területen vívott harcokban végrehajtott cselekményekért az ezredparancsnokság felterjesztett a Nagy Ezüst Vitézségi Éremre, melyet meg is kaptam, […] ugyanis a harc folyamán sikerült két harckocsival előretörni az eleki úton úgy, hogy a Kétegyháza felé előrenyomuló orosz erők megtorpantak, és ennek következtében a megrendült saját gyalogság, kik fej nélkül futottak már hátra […] otthagyva tűzgépeiket a tüzelőállásban […], ismét visszaszivárogtak az otthagyott állásokba és időt nyertek kötelékeik újból való rendezéséhez […] az előretörés közben két páncéltörő ágyú lett letaposva a harckocsival és négy géppuska lett zsákmányolva.”

Az 1944. szeptemberi harcok idején az 1. páncéloshadosztály véres vesztesége 516 fő volt és harckocsiállományának fele odaveszett. Bár tűzerő és páncélvédettség szempontjából a szovjetek abszolút fölényben voltak, a magyar harckocsizók mégis erejükön felül igyekeztek helytállni az egyenlőtlen küzdelemben.

A magyar 3. hadsereg katasztrófája nem sokáig váratott magára: 1944. október 6-án a 2. Ukrán Front támadása felmorzsolta és szétszórta annak csapatait, majd a „felszabadítók” beözönlöttek az Alföldre.