Április 4. (?), hazánk felszabadulásának (?) ünnepe (?)

Meglepő, de ebbe a rövid mondatba elnyomóink és utódaik, 1945-től napjainkig, három hazugságot tudtak és tudnak belezsúfolni. Melyek azok? Április 4-én történt, felszabadulás volt és ünnep. Nézzük sorban!

Először is, a trianoni Magyarország területén nem április 4-én fejeződtek be a harcok. Bár így került be a köztudatba, és a kommunista vezetés is ezt a napot tette ünneppé. 1945-ben ezen a napon egy nyúlfarknyi, mindössze két és fél soros hír jelent meg a Magyar Távirati Iroda 22 órakor kiadott, Moszkvából keltezett szovjet hadijelentései között: „A 2. és 3. ukrajnai arcvonal csapatai március 16-tól április 4-ig tartó támadásuk során teljesen megtisztították Magyarországot a német betolakodóktól.” A Szabad Népben, a Magyar Kommunista Párt Központi Lapjában másnap, az első oldal tetején „Egész Magyarország felszabadult” szalagcím utalt az eseményre. Az alatta megjelent vezércikk inkább szólt a taktikai célból elkezdett földreformról, az akkor még szemérmesen demokratizálódásnak nevezett osztályharc aktuális eseményeiről és feladatairól. Sehol semmi ünneplés, nem közöltek háttéranyagokat, elemzéseket. A következő napokban sem. Feltehetőleg azért nem, mert akkor még javában folytak a harcok az ország nyugati csücskében.

április 4
Harcok április elején. Forrás: Dr. Ravasz István

A különálló települések közül 1945. április 11-én Magyarbüks került utolsóként a szovjet csapatok kezére. Ezen a napon esett el Szentimre-telep és Rábafüzes-hegyközség. Másnap, 12-én a Pinkamindszenthez tartozó Dénes-, majd Kapuy-major szovjet csapatok általi elfoglalásával értek véget Magyarország mai határain belül a harci cselekmények. Tehát a front mint összefüggő arcvonal és vele mindkét fél összes harcoló seregteste április 12-én hagyta el az ország területét.

Tehát, visszatérve az írásunk címét adó mondathoz, a továbbiakban bárhogy is értékeljük az eseményt, az nem április 4-én, hanem 12-én történt.

Most pedig tekintsük át röviden, mit kaptunk a szovjet csapatoktól, és nevezhető-e felszabadulásnak, ami történt? Tény, hogy országunk lakosságának egy elenyésző része, az, amelyik szabotálta honvédelmi erőfeszítéseinket, felszabadítóként várta a szovjet csapatokat, és a mai napig is így tekint rájuk. Bár nem harcoltak, mégis nyertesnek lehet tekinteni őket, hiszen ők kapták az állam és a párt, a rendőrség – későbbiekben az ÁVH –, az ügyészség és a bíróság, valamint a sajtó vezető állásait.

Ezzel szemben, mit kapott az ország túlnyomó többsége a Vörös Hadseregtől és a szuronyaik mögött érkező, nem sokkal később a hatalmat átvevő kommunistáktól? A szovjet katonáknak engedélyezett szabad rablást, nemi erőszakot, Gulágra hurcolást, kényszermunkát, letartóztatást, börtönt, az ország kirablását, jóvátételi fizetés kötelezettségét, padlássöprést, a kiosztott földek erőszakos elvételét – amit ma már finoman csak téeszesítésnek neveznek –, kitelepítést, erőltetett iparosítást, családok szétverését és a vallásos emberek üldözését. És még egy dolgot kapott az ország lakossága a Vörös Hadseregtől, amit mára már mindenki elfeledett: nemi betegséget.

A front átvonulása után mindenhol, azonnal megjelent a fertőzés. Békés vármegye – ahol először értek a szovjet csapatok a trianoni Magyarország területére – alispánja jelentette a népjóléti miniszternek, hogy a bevonuló orosz katonaság szexuális erőszakoskodása „[…] több észlelt esetben go. és lues fertőzéssel járt. A Románián átvonuló orosz hadsereg ott tömegesen fertőződhetett, s virulens bajukat hozzánk, mint határmegyébe gyakran átültették. […] Kórházi becslések szerint Gyulán 100–200 között lehet az összes polgári nemi beteg száma. […] a vármegye területén is kb. ezzel van arányban.” Ezekből az adatokból következtetni lehet az elsődlegesen megfertőzöttek számára országos szinten is, azonban a járvány csak ezután kezdett elterjedni, amikor a lakosság egymás között, elsősorban családon belül továbbadta a betegséget. Az ellene való küzdelem elindítása több okból is nehéznek bizonyult, legfőképpen a gyógyszerhiány miatt. A németek által hátrahagyott készletek egy részét a szovjet csapatok foglalták le, a maradékot általában a helybéli lakosság hordta szét, vagy pedig üzérkedők kezébe került. Erről még a korabeli sajtó is hírt adott. „Különösen nehéz orvosság hiányában a nemi betegségek és a vérbaj elleni küzdelem. Köztudomású, hogy sok Salvarsan van illetékteleneknél spekulációs célból.”

erdély
Az Erdély című újság orosz szótára 1945 októberéből, jobb oldal lent az általa is fontosnak gondolt szavak

A probléma nagyságára és komolyságára utal, hogy leküzdésének elősegítésére Molnár Erik, az Ideiglenes Nemzeti Kormány népjóléti minisztere két rendeletet is kiadott. 1945. március 20-án „a nemi betegségek elterjedésének fokozódása miatt, a betegség megelőzésének és gyógyításának előmozdítására” elrendelte a gyógyításból kimaradó betegek kényszerkezelését. Intézkedett arról, hogy a gyógyszerhiány miatt milyen más hatóanyagokat kell alkalmazni. Az orvosoknak összefoglaló jelentés készítését írta elő az 1944. október l. és 1945. március 31. között tudomásukra jutott fertőzésekről név, lakcím és foglalkozás feltüntetésével, illetve arról, hogy a gyógykezelés megtörtént-e. Ezek alapján a tiszti főorvosoknak összesítő beszámolókat kellett előterjeszteniük a népjóléti miniszterhez. Végül a nemi betegségeket a bejelentési kötelezettség alá tartozó esetek közé sorolta a rendelet. Nincs tudomásunk arról, hogy ezek az iratok vagy a belőlük készített országos összesítések fennmaradtak-e, illetve a rendszerváltás óta feldolgozásra kerültek-e.

Az 1945. július 5-én kelt második rendeletében a miniszter módosította az előzőt, hivatkozva annak az alkalmazása során felmerült félreértésekre. Ettől kezdve már csak a gyógykezelést elhanyagoló vagy az azt önkényesen megszakító betegek adatait kellett jelenteniük az orvosoknak. A módosítás valódi okát csak sejthetjük. Azt biztosan lehet állítani, hogy nem a rendeletben hivatkozott félreértések miatt került erre sor, hiszen az első jogszabály egyértelműen fogalmazott: a nemi úton terjedő fertőzéseket átsorolta a bejelentésre kötelezett betegségek közé. Előírta, hogy minden orvos és intézmény köteles a tudomására jutó esetekről jelentést tenni. Ezenkívül még azt is meghatározta, hogy ezt melyik, egyébként rendszeresített űrlapon kell teljesíteni. Az is nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy nem a betegek számának nagyfokú csökkenése miatt jutott eszükbe a teljes körű bejelentési kötelezettség eltörlése. Hiszen ekkorra már a korabeli sajtó is foglalkozott a lakosság nagyfokú fertőzöttségével. Sokkal inkább az lehetett a valódi ok, hogy egyszerűen nem akarták tudni a megbetegedettek valódi számát. Ugyanis a két rendelet kiadása közötti időben jelentették be, hogy Magyarország teljes területéről kiűzték a német megszállókat, és a fent említett április 5-i Szabad Nép vezércikke szerint „népünk Szovjetunióban és Vörös Hadseregében üdvözli a felszabadítót és megváltót”. Márpedig ennek a „megváltónak” a katonái nem erőszakolhatják meg a magyar nők százezreit, ezek a katonák nem terjeszthetnek nemi betegséget. Vagyis ilyen nincs, ezért számokat sem akar tudni erről a minisztérium.

Szabad
A Szabad Nép 1950. április 4-i száma

A sajtóban el is kezdődött egy félreinformáló kampány. A szovjet katonáknak a magyar nők elleni erőszakos cselekedeteiről a front mögötti újságokban egyébként sem jelenhetett meg semmi. Olyan szinten nem, hogy a plébániájára menekült nők védelmében a szovjet katonák lövéseitől vértanúhalált halt Apor Vilmos győri megyéspüspökről is csak annyit írtak, hogy tragikus körülmények között hunyt el. A nemi betegségekről viszont nem lehetett tudomást nem venni, hiszen százezrek fertőződtek meg, és megállíthatatlanul terjedtek tovább a betegségek. A lapokban erre vonatkozóan a fő indok a polgári lakosság erkölcstelen élete, romlottsága volt. Sólyom László budapesti főkapitány egyik jelentésében erkölcsrendészeti szempontból a főváros állapotát katasztrofálisnak értékelte. (Bár az is meglehet, hogy az utóbbi helyzet nem következménye az előzőnek.) Becslése szerint ötvenezer titkos prostituált fertőzte 1945 őszén Budapest lakosságát. A Képes Figyelő hetilap kijelentette: természetes, hogy a háború után megromlanak az erkölcsök. A szegénység és a hiány miatt meglazul az erkölcsi ítélőképesség, a bűnök felé sodródik a tömeg. Ez az oka annak, hogy az erkölcsrendészeti jelentések és statisztikák a nemi betegségek tömeges terjedését mutatják. Vagyis a propaganda szerint százezrek megfertőződését egyedül a magyar lakosság idézte elő erkölcstelen életmódjával.

Százezreket említettünk, az igazi számot még csak becsülni sem tudjuk. A főváros tisztifőorvos-helyettese, dr. Burger Tibor egy előadásában elmondta, hogy a fertőzöttek háború előtti 50 ezres száma, Budapest kivételével, 1945. július végére 250 ezerre emelkedett. Ezek az adatok feltehetőleg két oldalról is erősen kozmetikázottak. Ugyanis 1937-ben, az utolsó trianoni területről kiadott hivatalos Statisztikai Évkönyv szerint 1,1 millió biztosított között 2300 nemi beteg volt. Így Magyarországon az akkori 9 milliós lélekszám alapján 19 ezer lehetett a számuk. Kérdés, hány fertőzött lehetett 1945-ben az egész országban, ha Budapest nélkül 250 ezret említett a tisztifőorvos-helyettes? Ráadásul a sajtó szerint a fővárosban voltak kirívóan rosszak az erkölcsi állapotok. Egy tanulmány nemrég megemlítette, hogy a Bécshez közeli melki kerületben élő összes nő adata alapján, a Vörös Hadsereg átvonulását követően bejegyzett nemi betegek, az összes megerőszakoltak számának 30%-át tették ki. Újabb kérdéseket vet fel, hogy védekezési lehetőségek és gyógyszerek hiányában az idő múlásával milyen ütemben terjedt tovább a fertőzés.

Végül térjünk rá a címadó állítás harmadik részére. Úgy gondoljuk, az ország ebben is kettéosztott. Azok ünnepelték április 4-ét, akik felszabadulásnak érezték, akik viszont megszállásnak, azoknak sohasem volt ünnep. Ezért a hatalom ünneppé parancsolta. Az ideiglenes nemzeti kormány 1945. április 23-án rendeletet alkotott az ország ünnepeiről. Összesen hármat talált erre érdemesnek: március 15-ét nemzeti ünneppé, április 4-ét a felszabadulás és május 1-jét a munka ünnepévé nyilvánította. Öt évvel később, 1950. április 2-án a Népköztársaság Elnöki Tanácsa törvényerejű rendelettel emelte április 4. rangját, nemzeti ünneppé léptette elő. Eszerint ez a nap „nemzeti ünnep, Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság napja.” Természetesen ezt még lehetett tovább fokozni, 1965-ben az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar nép felszabadulásának történelmi jelentőségét. Viszont arra a kérdésre, hogy április 4. ünnep-e, jogi válasz is létezik: nem, mert mindhárom fenti jogszabályt 1990 után hatályon kívül helyezték.

Összegezve: nem április 4-én történt, nem felszabadulás volt és nem ünnep.