Április 4. – a megalázás gyakorlata

Képzeljük el, hogy a mongol hordák két mészárlás között arra kényszerítik a leigázott magyarságot, hogy pirosbetűs ünnepként tekintsen a muhi csata napjára. Vagy azt, ahogy a török iga alatt senyvedő ország népét kivezénylik az utcára a mohácsi vész évfordulóján, hogy önfeledten éltesse gyilkosait. De Ferenc Józsefet is magunk elé idézhetjük, amint az aradi vértanúk kivégzésének napján minden évben audiencián fogadja a legyőzött és gyászoló magyar nép küldöttségét, hogy hálát adjanak neki a leszámolásért és a szabadságharc vérbe fojtásáért. Abszurdnak tűnik? Pedig a második világháborút követően évről évre megismétlődtek a fentiekhez hasonló jelenetek. Azzal, hogy a kommunista hatalombitorlók április 4-ét a „felszabadulás” napjának kiáltották ki, és a nemzet legnagyobb ünnepének, történelmünk legdicsőbb pillanatának hazudták, olyan mély gyalázatot követtek el ellenünk, amelyre egyetlen korábbi megszálló hatalom sem vetemedett.

A második világháborút hazánk a vesztes oldalon fejezte be, dacára annak, hogy a magyar kormány évekig próbálkozott a kiugrással, az angolszászokkal való megegyezéssel.  Az ország mozgástere mindvégig szűk volt, hiszen a nagyhatalmak német érdekszféraként tekintettek a térségre, de ez a mozgástér 1944. március 19-e, vagyis a német megszállás után még korlátozottabbá vált. A kiugrási kísérletek, tárgyalások eredménytelenek maradtak. Amikor a Vörös Hadsereg kora ősszel elérte a trianoni magyar határt, ellenséges területre érkezett, és ennek megfelelően is viselkedett: nem felszabadítóként jöttek, hanem megszállóként. A szabad rablás éppúgy engedélyezett volt a katonák számára, mint a lányok és asszonyok elleni erőszak. A civil lakosságot tömegesen hurcolták el kényszermunkára, a magyar társadalom egészére a kollektív bűnösség igaztalan bélyegét ragasztották. A front átvonulásával együtt járó szörnyűségeket tetézte a hódítók szabadjára engedett bosszúszomjas indulata.

Fortepan / Vörös Hadsereg
Petőfi Sándor utca a Ferenciek tere felé nézve, balra a Pilvax köz. Fortepan / Vörös Hadsereg

Véget ért a háború, ez megkönnyebbülést, reményt és enyhet hozott sok család számára, de a felszabadulás érzése keveseknek adatott meg. Még a megsemmisítő táborokból hazatántorgó túlélők közül is sokakat deportáltak újra – ezúttal a Szovjetunióba. Nemcsak katonákat, de civileket is elhurcoltak százezerszámra hadifogolyként a messzi Gupvi táboraiba. Szovjet hadbíróságok ítélkeztek ártatlanok felett anélkül, hogy tolmácsot és védelmet biztosítottak volna számukra. Az ítélet évtizedes, vagy még hosszabb kényszermunka embertelen körülmények között a Gulágon. És hányan voltak, akiket nyom nélkül, a látszateljárást is kerülve tűntettek el mindörökre! Magyarország az egyik kényszerpályáról egy másikra sodródott. A megszállók kicserélődtek, a nemzet önrendelkezési joga, az ország szuverenitása egy pillanatra sem tért vissza.

A front tavaszra vonult át az országon. A megszálló hatalom – ki tudja, miért – április 4-ét jelölte ki a győzelem, vagyis a „felszabadulás” napjának. Valójában egy héttel később hagyta el az utolsó német katona hazánk területét, az „ünnep” időpontja ugyanúgy hazugság volt tehát, mint a tartalma. De ünnepelnünk kellett, 1950-től ezt már jogszabály írta elő számunka. Április 4. munkaszüneti nappá vált, eleinte évente, majd ötévente katonai díszszemlével fűszerezve. És mit ünnepeltettek velünk? 

Fortepan / Magyar Rendőr
Hősök tere, április 4-i ünnepség. Fortepan / Magyar Rendőr

A tömeges bebörtönzéseket, a koncepciós pereket, a kivégzéseket, a csengőfrászt, a padlássepréseket, az ÁVO-t, a kisajátításokat, az államosítást, az internálásokat és deportálásokat, a kitelepítéseket, az Andrássy út 60. pincéiben fröcsögő vért, a szalámitaktikát, a hortobágyi juhaklokat és Recsket, az egypártrendszert, a személyi kultuszt, a kollektivizálást, a három T-t, a gerincek megtörését, a hamis gulyást és a nemzettudat kiirtását. Egy szóval: az elnyomást. Egy olyan életellenes ideológia ránk kényszerítését kellett dicsőítenünk, amely teljesen idegen volt a magyar állam- és nemzetfejlődéstől, a hagyományainktól, a gyökereinktől. Magyarországon ez az embertelen eszme soha nem győzedelmeskedett volna a megszálló szovjet hadsereg jelenléte nélkül.

Felszabadítás? Egy felszabadító hadsereg a háború lezárásával, a békeszerződés aláírásával elhagyta volna a legyőzött térséget; maradni a megszállók szoktak. Hazánk újra egy erőszakosan terjeszkedő birodalom gyarmatává vált. Buda 1541-es eleste után folyamatosan a szabadságunktól megfosztva éltünk – leszámítva a két világháború közötti néhány évet –, de a többszáz éves tapasztalat is kevés volt ahhoz, hogy felkészülten érje a nemzetet a kommunizmus valósága. A terror és a megfélemlítés napi gyakorlata mellett elszenvedtük a legmélyebb megaláztatást is: annak a szovjet hadseregnek kellett hálát zengenünk, amely gyalázatot, nemi betegséget, rabságot és halált osztott.