Aki még a saját születésnapjáról is hazudott

Adalékok Boldizsár Iván pályafutásához

Vajda Miklós műfordító Boldizsár Iván helyetteseként huszonöt évig dolgozott egy szerkesztőségben vele. Néhány évvel ezelőtt megjelent esszéjében röviden a hazugság szóval mutatta be volt főnökét és annak a munkásságát. Bővebb jellemzése szerint „puhasága, cinizmusa, hajlama a megalkuvásra, az öncsalásra, a hazugság összes válfajára, de akár az árulásra is, a mindenáron érvényesülés becsvágya, a hatalom körül fontoskodó bennfentesi attitűdje, lelkes bértollnok mivolta lenullázta benne a nagyság és maradandóság bármiféle lehetőségét. […] egy hiú, gyáva, érzékeny, mindenre képes, a lelepleződéstől folytonosan rettegő opportunista […] – volt, írta Vajda.”[i]

Bethlen Iván születési anyakönyvi bejegyzése. https://www.familysearch.org/hu/
Bethlen Iván születési anyakönyvi bejegyzése. https://www.familysearch.org/hu/

Boldizsár Iván egész életében titkolta származását. Vajda Miklós a tanulmányában kísérletet tett ennek felderítésére. „A titkolt zsidó származás ügye az ő esetében nem pikantéria, hanem súlyos, személyiségformáló, illetve deformáló komplexus; azért kell itt, negyedszázaddal a halála után, részletesen foglalkozni vele – indokolta.”[ii] De csak apró információkat tudott összeszedni róla, és azokból valószínűsítette felmenőit. Korábban Hegedűs Géza említette, hogy Boldizsár édesapja Bethlen Oszkár, korának tekintélyes hírlapírója, szerkesztője volt. Nem sűrűn előforduló név, főleg így, hogy a foglalkozása is meg lett jelölve. Könnyű volt rátalálni a Magyar Zsidó Lexikon vonatkozó szócikkére. Gulyás Pál megbízható és precíz, Magyar írók élete és munkái című műve ugyanezt igazolta. További információként közölte, hogy 1934-ig Bethlennek hívták és az édesanyja nevét. Ezentúl még azt is, hogy 1919. április 5-én – mivel ekkor még csak hét éves volt, feltehetőleg az egész család – kikeresztelkedett. Ezen túl azonban semmi információ. Így Vajda Miklós arra a következtetésre jutott, hogy Boldizsár származása igazoltnak tekinthető, apja valószínűleg Bethlen Oszkár volt, de azt is megjegyezte, hogy a rejtélyek egy része rejtély maradt. Vagyis biztosat nem tudott, vagy nem akart állítani.

Boldizsár Iván 1945-ben. Ilkei Csaba: A hálózat jelenti. Szerzői kiadás, 2014. 8.
Boldizsár Iván 1945-ben. Ilkei Csaba: A hálózat jelenti. Szerzői kiadás, 2014. 8.

Más írásokban, elsősorban az interneten sok ellentmondó információ kering. Főleg arról, hogy a család melyik tagja és mikor változtatott nevet. Egy adat azonban sziklaszilárdan tartja magát: Boldizsár Iván Budapesten, 1912. október 30-án született. Gulyás Pál már említett művétől a Magyar Életrajzi Lexikonig ezt állítják. Életében hetvenedik és hetvenötödik születésnapja alkalmából is ezen a napon köszöntötték fel. Előbbi alkalomra megkapta a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendjét. A születésnapi írást és a kitüntetésről szóló hírt 1982. október 29-én közölte a Népszabadság. Utóbbi alkalomkor, 1987. október 30-án az Országgyűlés nevében annak elnöke, Sarlós István köszöntötte.  Ugyanezen a napon a Népszabadság is kifejezte jókívánságait, és a Magyar Nemzet számára a fent említett Vajda Miklós készített vele születésnapi interjút. Tehát egyértelműen maga Boldizsár Iván is ezt a napot tekintette születésnapjának.

Azonban az összes anyakönyvi bejegyzést átnézve, Budapest egyik kerületében sem találtunk 1912. október 30-án Bethlen Iván néven született gyermeket. Ezzel szemben Budapest VII. kerület állami anyakönyvének bejegyzése szerint 1912. november 30-án megszületett dr. Bethlen Oszkár újságíró és László Aranka gyermeke, Iván. Két év múlva, 1914. október 12-én pedig leányuk, Margit.

Rákosi elvtársat hallgatja. A jobb felső képen, baloldalt. Képes Figyelő, 1947. február 1. 9.
Rákosi elvtársat hallgatja. A jobb felső képen, baloldalt. Képes Figyelő, 1947. február 1. 9.

Innentől kezdve Boldizsár Iván származása dokumentumokkal igazolhatóan a következő: Dr. Bethlen Oszkár hírlapíró 1912. január 14-én vette feleségül László Arankát.

A férj 1876. február 2-án született Sopronban Bettelheim Oskár néven. Egyéves korában, 13.589. számú rendeletével engedélyezte a belügyminiszter, hogy édesapjával, a Sátoraljaújhelyen 1845-ben született Bettelheim Somával együtt a Bethlen családnevet vehessék fel. Édesanyját Oppenhein Reginának hívták.

A feleség 1881. április 18-án Lebenstein Aranka néven született Budapest V. kerületében. Családi nevének Lászlóra való átváltoztatását 1909-ben engedélyezte a belügyminiszter 39.633. számú rendeletével. Szülei Lebenstein Dávid déligyümölcs-kereskedő és Herzfeld Hermina voltak, akik 1879-ben házasodtak össze.

A magyar kommunisták véleményét tolmácsolja az ENSZ-ben. Szabad Nép, 1948. március 31. 2.
A magyar kommunisták véleményét tolmácsolja az ENSZ-ben. Szabad Nép, 1948. március 31. 2.

Bethlen Oszkár és felesége, László Aranka, a Budapest belvárosi plébánia által kiállított 342/1919. és 344/1919. számú bizonyítvány szerint kikeresztelkedtek. Így közös gyermekeik tíz éves koruktól katolikusnak számítottak.

Végezetül, hogy teljes legyen a kör: Bethlen Oszkár és László Aranka Bethlen Iván gyermekének a vezetékneve a belügyminiszter 1934. július 4-én kelt 32.224 számú engedélye alapján Boldizsárra változott.

E rövid áttekintés további részének nem célja a „főhős” életútjának bemutatása, csupán az éles irányváltások által határolt szakaszok jelzése.

Mélyen hívő katolikus költőnek indult. „Magyar vagyok én is. Bennem is küzd apáim vére, / S az új-magyarok napba-néző akarása. / De, ha csüggedek, Szent Imre fogja a kezem, / S izzó hitnek száll rám ragyogó parázsa. – vallott vívódásairól egyik első, még Bethlen Iván aláírással megjelent versében.”[iii] A fentebb leírtak alapján inkább az asszimiláció rögös útján túlzásokba eső fiatalember próbálkozását látjuk benne. Feltehetőleg nem következett be az elvárt siker, esetleg nem tartották őszintének, váltott, maradt ugyan a költészetnél, csak szerelmes verseket írogatott. A katolicizmussal ekkor még nem szakított, az ifjúság szociális kérdései keltették fel érdeklődését. A Fiatal Magyarság köréhez csatlakozott, a Magyar Cserkészférfiak alcímmel megjelenő hetilapjukban publikált. Népszerűsítette a mozgalmukat, így a Nemzeti Újság című katolikus napilapban is. Kifejtette, hogy a Harmadik Birodalmat megalkotó új német embertípushoz hasonlót a „gödöllői jamboree” hozott létre Magyarországon, ők, akik a „Fiatal magyarságot” alkotják.

Lukács György eligazítást tart. Dolgozók Világlapja, 1949. március 26. 3.
Lukács György eligazítást tart. Dolgozók Világlapja, 1949. március 26. 3.

A sziléziai Löwenbergben 1934 őszén részt vehetett egy nyolc kelet-európai ország részvételével rendezett tanácskozáson. Az eseményről több hírlapba, folyóiratba írt beszámolót, visszafogott csodálattal tudósítva az új Németország által elért eredményekről. Majd a szociográfia művelését tűzte ki célul maga elé. A falukutatók mozgalmához próbált csatlakozni, azonban csak az akkori 28-as villamos végállomásáig jutott el, 1935 augusztusában jelent meg első hosszabb írása A budapesti városszéli telep címmel.

Később már távolabbra is elmerészkedett. 1935. augusztus végén Németh Lászlóval és Keresztury Dezsővel óromániai és erdélyi tanulmányúton vett részt. Egy hétig ismerkedtek a román falukutató fiatalokkal, majd három hosszú nap alatt felmérték az elszakadt magyarság társadalmi, politikai, oktatási, művelődési helyzetét. Tapasztalatait Boldizsár a Napkeletben tette közzé, Erdély második trianonja címmel. Az erdélyi magyarságot sérelmi politikával, az írókat hazugsággal, az Országos Magyar Pártot semmittevéssel vádolta meg. „Szociográfiája” nagy felháborodást keltett. Állításait a Pesti Napló vezércikkben, László Dezső a Pásztortűzben, Herczeg Ferenc a Pesti Hírlapban cáfolta. A kolozsvári Keleti Újság Zágoni Istvánnak, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítójának tollából három kolumnás vezércikket szentelt a témának. Következtetése: A magyar egység bomlasztói elvbarátot és segítséget kaptak Budapestről. „Sikerült ott megiratniok azt, amivel itt a román parlament és román sajtó igyekszik gyöngíteni a követeléseinket. […] Az ilyen pesti kirándulóktól az erdélyi magyar nép elvárhatja azt, hogy tisztelettel álljanak meg nehéz sorsa előtt. És tanuljanak tőle: hogy kell magyarnak lenni a megpróbáltatások kemény talaján. A pesti aszfaltról hozott tudákos bölcsködésre nincsen szükségünk.”[iv] A Napkelet szerkesztőségi cikkben védte meg Boldizsárt. Ezen nem is kell csodálkozni, hiszen nem sokkal korábban a folyóirat szerkesztőnőjének a könyvéről így írt: „Tormay Cecile úgy megigézte a magyar nyelvet, hogy márványnál tömörebb anyaga viasznál olvadóbb lett a tolla érintésére.”[v]

Propagandakönyve. Szikra, Budapest, 1952.
Propagandakönyve. Szikra, Budapest, 1952.

Ekkoriban történt egy érdekes eset. A Keleti Újság 1935. november 15-i számában jelent meg d. j. monogrammal feltehetőleg Dsida Jenő írása Lakatos Demeter csángó költőről. Aztán kissé átfogalmazva, de szinte szó szerint Boldizsár Iván aláírásával november 27-én a Nemzeti Újságban. „Mindenesetre érdekes a pesti cikk írójának az a felfogása, mellyel így próbál segíteni téma-zavarán – rótta meg ezért két hét múlva a Keleti Újság jegyzetírója –, hogy a Pesten aránylag kevésbé olvasott erdélyi lapok közleményeit sajátítja ki, az elsődleges forrás megemlítése nélkül.”[vi] Ezt a jelentéktelennek látszó esetet azért említettük meg, mert a jövőben elég gyakran fog előfordulni vele, hogy általa kitalált, vagy másokkal megtörtént események ír le, a főhősi szerepbe önmagát helyezve.

Továbbra is jelentkezett szociális kérdésekkel foglalkozó, szociográfiai jellegű hírlapi cikkekkel, és elkezdett regényeket fordítani. Utóbbi munkáit a kritika elfogadta, dicsérte.

1939-ben ösztöndíjjal eljutott Dániába, beszámolóit decemberben kezdte el közölni a magyar sajtó, A gazdag parasztok országa címmel 1940-ben jelent meg kötetben. Műve sikert aratott, ismertséget hozott számára.

Az 1941 és 1944 közötti időszakról egymásnak ellentmondó, zavaros információk keringenek. Egyes források szerint egy hadtápegység tagjaként kint volt a Don-kanyarnál. Mások szerint zsidó munkaszolgálatosként szovjet fogságba esett. Azonban ennek a rövid összegzésnek nem célja a szálak kibogozása. Saját, jól felépített legendáriuma szerint – amely részleteit utólag írta meg, vagy mesélte el a filmfelvevőgép előtt – a frontkórházból megszökött, illegalitásba vonult, Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett ő volt az egyetlen, aki fegyveresen ellenállt a német megszállóknak, magyar tiszti egyenruhában zsidó írókat próbált kimenteni a munkaszolgálat alól, Vorosilov marsall közös pezsgőzéssel ismerte el égő kórházból bajtársait kimentő hőstettét. A közös ezekben a történetekben az, hogy a kortársak, szemtanúk közül senki sem erősítette meg, ellenben többen is leírták azokat, de úgy, hogy Boldizsár szerepe kizárható belőlük. Ami biztos ebből az időszakból, mert a korabeli sajtóban jelent meg: 1939-ben felvették a Sajtókamarába, majd 1944-ben törölték tagjai sorából. 1943–1944 fordulóján pedig karpaszományos őrmesterként az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a Magyar Bronz Vitézségi Érmet kapta meg.

Innen útja a Nemzeti Parasztpártba vezetett. A Szabad Szót, a párt napilapját az 1945. március 27-én megjelent első számától 1946. június végéig ő szerkesztette. Hogyan került oda, nem lehet tudni. Vagy a szovjetek, vagy a kommunisták küldték. Annyi biztos, nem ő volt az egyetlen kriptokommunista a parasztpártban. Ettől kezdve pályája meredeken ívelt felfelé. Megalakulásától kezdve tagja a Miniszterelnökség Igazolóbizottságának. Az Új Magyarország című, 1945 júliusában induló hetilap felelős szerkesztője lett. Párizsban az 1946. július 27-én kezdődő béketárgyaláson a magyar delegáció tagja és a sajtóküldöttség vezetője. Egy visszaemlékezés szerint naponta jelentést tett az ottani szovjet nagykövetségen.

1947-ben tanulmányútra mehetett a Szovjetunióba, tapasztalatairól lelkendezve számolt be a Fortocska című könyvében. A Szabad Nép kritikája szerint a kötetet azon polgári származású és polgári módra gondolkodó olvasók számára állította össze, akik a Szovjetunióról 25 éven át csak rosszat hallottak. Mivel írója polgári származású, sokkal meggyőzőbben mutatja be nekik az igazi Szovjetuniót, mint bárki más.

Innen már egyenes út vezetett a „koalíciós” kormányba. 1947. augusztus 21-én a külföld tájékoztatásának egységesebbé tétele céljából több minisztérium hasonló feladatot végző részlegét összevonták, és vezetésével Boldizsár Ivánt bízták meg. Egyúttal kinevezték a tájékoztatási minisztérium politikai államtitkárává. Az 1947. szeptember 24-én megalakult második Dinnyés-kormány tájékoztatásügyi miniszteri tisztét eleinte Boldizsár látta el államtitkári beosztásban. Kevesebb, mint egy hónap múlva a külügyminisztérium államtitkára lett. 1948. augusztus 5-én az újjáalakult Dinnyés-kormányban Rajk László lett az új külügyminiszter, Boldizsár megtartotta államtitkári pozícióját. A Dobi-kormány megalakulásakor, 1948. december 10-én maradt a Rajk-Boldizsár külügyminiszter-államtitkár páros. Az 1949-es választások után, május 20-án a Dobi-kormány lemondott, de a szokások szerint megbízást kapott az ügyek továbbvitelére. Nem tudjuk, milyen érzéseket okozott Boldizsárnak, hogy május 30-án letartóztatták miniszterét, és az új kormány megalakulásig a minisztérium első embere lett. Feltehetőleg példásan oldotta meg a problémákat, hiszen a június 11-én megalakult következő Dobi-kormányban egy új külügyminiszter, a kommunista Kállai Gyula alatt továbbra is államtitkár maradt. Mikor és miért váltották vagy mondatták le, nem tudjuk. Működéséről az utolsó híradást egy 1951. január 26-án megjelent lapban találtuk.

Feltehetőleg továbbra is híven szolgálta Rákosi rendszerét, hiszen Kornis Gyula kitelepített filozófus, az országgyűlés volt elnökének budai villájában lakhatott. Nem sokkal később a Magyar Nemzet főszerkesztőjévé nevezték ki, és 1955. május 18-ig látta el ezt a feladatot.

Fölmerülhet a kérdés, ezt a hihetetlen karriert hogyan futhatta be úgy, hogy nem is volt kommunista párttag? Ha most eltekintünk a titkos kapcsolatoktól, a választ magától Rákosi Mátyástól kapjuk meg. Ugyanis mikor Boldizsár be akart lépni a pártba, „népünk szeretett vezére” azt válaszolta neki; maga pártonkívüliként hasznosabb nekünk, mintha belépne.

Nemcsak a Magyar Nemzet élén volt rákosiék egyik fő propagandistája, a rendszer politikai pereit hitelesíteni próbáló könyvet is írt. Az Összeesküvés a magyar nép ellen című kötetben, amely 1952 májusában került nyomdába, 187 oldalon keresztül bizonygatta, hogy a ma már koncepciós pereknek nevezett eljárások teljes mértékben törvényesek voltak. Nemcsak a hazai olvasó számára, mivel angol, német, francia és orosz nyelvre is lefordították, és világszerte terjesztették. Elég egy mondatot idézni belőle: „A Grősz-perben a vádlottak kihallgatásából és a tárgyi bizonyítékok, a jegyzőkönyvek, a nyilatkozatok, a naplók és egyéb dokumentumok légiójából derült ki, hogy ez a népellenes és hazaáruló szervezkedés is vérengzés és háború árán akarta megdönteni népköztársaságunkat, eltörölni demokráciánkat.”[vii]

Sztálin halála után Nagy Imre köréhez csatlakozott. Miután újra Rákosi tűnt az erősebbnek, visszavonulót fújt. Vissza Rákosihoz. Aztán 1955–56-ban újra Nagy Imre mellé állt. Lapot alapított, valódi reformokat követelt. Nem sokáig, rövid időn belül a visszarendeződés és Kádár János megtorló rendszerének a híve lett. Közben a szovjetek börtönbe zárták, ahonnan azonban hamar kikerült. Talán korábbi szolgálatai miatt.

1958-ban, feltehetőleg jó barátja, Münnich Ferenc közbenjárására megbízták a brüsszeli világkiállítás magyar pavilonja tématervének kidolgozásával. Nagy szolgálatot tett a rendszernek, sikerült az ország hagyományait és fejlődését úgy bemutatnia, mintha semmi sem történt volna két évvel azelőtt. Ezután újra mindent megkapott. Magyar Pen Klub, Nemzetközi Pen Klub, Béke Világtanács és még ahány szervezett létezett, ahova egy megbízható emberét bejuttathatta a magyar vezetés, oda Boldizsárt küldte. Persze ezért cserébe kisebb-nagyobb szolgálatokat tett. Dezinformálta, összeugrasztotta az emigráns szervezeteket, hozta-vitte a híreket megbízói utasításai alapján. Míg egy magyar dolgozó örült, ha háromévente kapott nyugati útlevelet, és megtakarított pénzén eljuthatott Ausztriába, esetleg Olaszországba, addig ő családjával együtt, állami pénzen, kiemelt napidíjjal jutalmazva, a világ összes országát beutazhatta.

Mindezek mellett 1960-tól 1988-ig, haláláig a The New Hungarian Quarterly című negyedéves, angol nyelvű folyóiratot szerkesztette.

Vajda Miklós fent említett esszéje szerint 1988-ban Boldizsár országgyűlési képviselőként Bős-Nagymaros ügyben a kormány ellen szavazott.[viii] Vajda szerint ez egy újabb metamorfózisa lett volna. Talán egy semmit sem befolyásoló szavazattal próbálta magát a demokratikus ellenzékkel elfogadtatni, később hozzájuk csatlakozni. Hogy ez saját gondolata volt, vagy megint küldték, nagy valószínőséggel sohasem fogjuk megtudni…

 


 

[i] Vajda Miklós: Franz Kafka pesti ismerőse. Arcképvázlat Boldizsár Ivánról. Holmi, 26. (2014) 9. 1037.

[ii] Uo. 1040.

[iii] A januári számunkban hirdetett Szent Imre-pályázat eredménye. Zászlónk, 1930. március 15. 220.

[iv] Dr. Zágoni István: Második. Keleti Ujság, 1935. december 23. 2.

[v] Boldizsár Iván: Tormay Cecile: Virágok városa, szirének hazája. Napkelet, 13. (1935) 7. 474.

[vi] Bey.: Pesti konfetti. Keleti Ujság, 1935. december 13. 7.

[vii] Boldizsár Iván: Összeesküvés a magyar nép ellen. Szikra, Budapest, 1952. 184.

[viii] Ez A Bős-Nagymarosi beruházás helyzetéről szóló tájékoztató tárgyalása volt 1988. október 7-én. A miniszteri jelentést 19 ellenszavazattal fogadták el. Mivel nem névszerinti szavazás volt, így az Országgyűlési napló nem örökítette meg, hogyan szavaztak a képviselők. Ezért Boldizsár Iván esetében csak Vajda Miklós információjára tudunk hagyatkozni.