A Tiszatáj folyóirat betiltása

35 évvel ezelőtt, 1986. június 23-án az MSZMP KB Titkársága a Tiszatáj folyóiratot félévre betiltotta. A kor kultúrpolitikai játszmáiban nem volt ritka, hogy neves művészek vagy kedvelt folyóiratok estek a cenzúra áldozatává, de a Tiszatáj elleni retorzió mégis döbbenetet váltott ki.

A szegedi lap első száma 1947 tavaszán jelent meg, és hamarosan az egyik legfontosabb szellemi erőtérré vált, amely nemcsak a csonka Magyarország irodalmi alkotásait tette közkinccsé, hanem felkarolta és támogatta a határon túli magyar írókat, költőket is. Ez rendkívül fontos misszió volt, hiszen a kommunista Magyarország internacionalista és nemzetellenes politikája nem foglalkozott az elszakított területeken élők sorsával, a magyar kultúra számukra a trianoni határokon belülre szorult. A kádári konszolidáció idején a pártállam mégis gyakorolt némi gesztust az értelmiség felé, és törekedett arra, hogy valamiféle „szövetségi” rendszer látszatát tudja felmutatni. Hatalomtechnikai megfontolásokból szűk keretek között ugyan, de utat engedett a nemzeti kérdésnek, így válhattak egyes irodalmi szerkesztőségek, mint a Tiszatáj, a Kárpát-medencei magyarság kulturális egységének őrzőivé, és egyúttal az ellenzéki mozgalmak központjaivá.

Az aczéli kultúrpolitika kiszámíthatatlansága bizonytalansághoz és bizalmatlansághoz vezetett az értelmiség körében, nem lehetett előre megjósolni, hogy ki és miért kerülhet a tűrt kategóriából a tiltottba, vagy válik a teljes kitaszítottság után a párt által elfogadott alkotóvá egyik napról a másikra. Ezek a manipulációk a mindennapok alkotóelemei voltak és fokozták az értelmiség kiszolgáltatottságát, miközben a rendszer liberalizációjának bizonyítékaként egyre több kritikai élű írás megjelentetését engedélyezték. A hetvenes évek elejétől élénk viták zajlottak a nemzettudatról és a történelemszemléletről, művészeti alkotások jelentek meg a sztálinista idők borzalmairól, sőt a nyolcvanas években már a kádári konszolidáció ellentmondásos világát is filmvászonra lehetett vinni. Mégis rendszeresen voltak nagy visszhangot kiváltó retorziók: Csoóri Sándor Egy nomád értelmiségi című esszéjét 1980-ban letiltották, majd két évvel később egy másik írásáért teljes szilenciumra ítélték az írót, de általános felháborodást váltott ki Kulin Ferenc leváltása is a Mozgó Világ éléről 1983-ban.

NG
Budakeszi dolgozószobájában (1990) Forrás: nagygaspar.hu, Fotó: Molnár Edit

Ez a sajátos „húzd meg, ereszd meg” játék egyetlen ponton volt következetes: tabuként kezelte és kezeltette a rendszer véres eredetét. 1956 és a szabadságharcot követő megtorlások nem válhattak nyilvános viták tárgyává. A cenzorok éberen figyelték az irodalmi célzásokat, és igyekeztek elejét venni azon hangoknak, amelyek szembe mentek a hivatalos állásponttal, hiszen ezek a fennálló „rend” alapját kérdőjelezték meg és kikezdték Kádár hatalmának legitimitását. Nagy Gáspárt 1985 tavaszán eltávolították az Írószövetség titkári tisztségéből, miután megjelent Öröknyár; elmúltam 9 éves című, elementáris erejű verse. A Tiszatáj 1986-os júniusi számában közölte le A Fiú naplójából című poémáját, amely olyan súlyos következményekkel járt, amire a monori találkozó után egy évvel már senki sem számított: nemcsak az adott számot zúzatták be, de fél évre még a lapot is betiltották.

A hatalom reagálása feltehetően Kádár személyes érintettsége miatt volt ennyire drasztikus: a főtitkár magára ismert a vers első sorában megjelenő júdásfában. Úgy gondolta, hogy a költő Nagy Imre és a forradalom árulójának nevezi őt, pedig a költemény nem kifejezetten 1956-ról szólt, hanem a jelenről. A Kádár-rendszer morális válságát írta le, egy általános és igen éles társadalmi-politikai kritikát fogalmazott meg.

A szerkesztőséget lezárták, a szerkesztők – Vörös László, Annus József és Olasz Sándor – ellen pártfegyelmi eljárást indítottak. 1987 januárjában új szerkesztőbizottságot állítottak a lap élére, amelyet a korábbi szerzők többsége bojkottált. De hiába a nyílt ellenállás, a Pen Klub és az Írószövetség tiltakozása, a régi szerkesztőgárda csak 1989-ben térhetett vissza a szegedi folyóirat élére. A Tiszatáj a Kádár-rendszerben a nemzeti ellenállás egyik szellemi bástyájának szerepét töltötte be, 1986-os betiltása pedig az összeomlóban lévő kommunista diktatúra egyik utolsó próbálkozása volt a totális kontroll gyakorlására.