A sportnyelv jelentőségéről

A Nemzetközi Sportújságíró Szövetség 1994. szeptemberében Párizsban tartott ülésén magyar javaslatra nyilvánította július 2-át A sportújságírók napjává, ezt az emléknapot először 1995-ben tartottuk meg. Ezzel a dátummal egyben arról is megemlékezhetünk, hogy 1924-ben a párizsi olimpián összegyűlt sportújságírók július 2-án alapították a Nemzetközi Sportújságírók Szövetségét.

Ezúttal a sportújságíráshoz kapcsolódóan a sportnyelvről, annak jelentőségéről és néhány érdekes jelenségéről emlékezünk meg. A sportnyelv népszerűsége összefügg a sport, valamint az egyes sportágak népszerűségével. Minél többen követik figyelemmel az egyes sportágakat, sportolókat, sportteljesítményeket, annál szélesebb körben kerülnek használatba a sportszakkifejezések is. A sportnyelv sajátos, meghatározó része nyelvhasználatunknak, és a sport meghatározó része kultúránknak.

Mivel a sportágak nemzetköziek, a sport nemzeteket, kultúrákat köt össze, ezért szakkifejezései is nemzetköziek, jó részt idegen eredetűek. A sportnyelv közvetítői maguk a sportolók, a sportegyesületek, a sportági szövetségek, valamint jelentős mértékben a sportújságírók. Ezeknek a szakújságíróknak is köszönhetjük a testmozgás, a testedzés, az amatőr és a hivatásos sport, tehát összefoglalóan a sport és a sportnyelv népszerűsítését.

Kifejezetten érdekes, hogy a magyar sportsajtó vezető lapja a Nemzeti Sport már kezdetektől, 1903-tól élére állt a sportnyelv magyarításának. Ez a mozgalom nemcsak az újságban megjelent cikkekben, hanem az 1930-as évektől évente meghirdetett magyarítási pályázatokon is kibontakozott. Ezek a népszerű pályázatok viszont nem voltak egyértelműen sikeresek: hol meghonosodtak a magyarítási javaslatok, hogy elhaltak. Általában is igaz ez a szakkifejezések magyarításával kapcsolatban: ezek a mozgalmak akkor tudnak igazán sikeresek lenni, ha a szakterület művelői, érdekeltjei és közvetítői egyaránt fontosnak tartják. A felülről, kívülről jövő kezdeményezések csak akkor tudnak meghonosodni, ha a nyelvhasználók elfogadják a javaslatokat. Mindenesetre a sportújságírás mindig is élén állt ennek a magyarítási folyamatnak.

Ezúttal a magyar sportújságírás egyik legrégebbi és legnépszerűbb alakját említem meg a sok kiemelkedő közül: Pluhár Istvánt. Az 1910-es évektől kezdett sportolni, 1921-ben válogatott labdarúgó is volt, és közben sportújságírással is foglalkozott, de igazán az tette híressé, hogy ő közvetített először futballmérkőzést a Magyar Rádió megbízásából 1930. május 11-én, ez a Magyarország–Olaszország mérkőzés volt. Innentől kezdve rendkívül népszerű sportriporter lett, mondhatni, iskolát teremtett a rádiós sportközvetítések területén, például az ő követői közé tartozott a magyar sportközvetítés egyik legnépszerűbb alakja, Szepesi György is, aki szintén sokat tett a sportnyelvért.

A legnépszerűbbnek tartott sportág, a labdarúgás kifejezéskészlete is jelentős magyarításon ment keresztül, és mivel ez a sportág kifejezetten összetett mozgásformákat tartalmaz, ezért a szakkifejezés-készlete is gazdag. Már a XIX. század végén is vannak a magyarításra utaló források. Molnár Lajos 1879-ben az Athletikai gyakorlatok című könyvében labdászat, football néven emlegeti, de a futball és a labdarúgás meghonosodása előtt rugdaló, angol rúgólabda, angol rúgósdi, angollabda, óriáslabda vagy fusszball formában is előfordult.

foci
Forrás: Wikipedia

Az 1930-as években nemcsak a Nemzeti Sport, hanem a Magyarosan című nyelvművelő lap hasábjain is zajlott a sportnyelv magyarítása, és itt többek között ilyen megfelelőket találunk: meccsmérkőzés, centerközépcsatár, halffedezet, backhátvéd, driblizcselez, centerezbead.

Érdemes megfigyelni, hogy például a handshendsz kifejezésre a Nemzeti Sport 1935-ös pályázatán milyen magyarítási javaslatok érkeztek: kéz, kezes, kézbűn, kézhiba, kezelés, kézrelabda, kézsuram, kézcsín, készkar, kar, karol, kart, fog, pedz, érint, balmaz, mancs, csorba, tenyerelés, dörzs, tüsök, tilos, csíny. Mára ezek közül a leginkább a kéz honosodott meg, de gyakran fordul elő a kezez, kezezés alak is.

A példák sorát hosszasan lehet folytatni, ám anélkül is nyilvánvaló, hogy a sportnyelv szókincse rendkívül színes, gazdag, sok idegenből meghonosodott és magyarított kifejezése van. A sportágak, az edzésmódszerek, a sporteszközök folyamatos fejlődésével a sportnyelv is folyamatosan változik, és az újítások bevezetésében a sportújságíróknak központi szerepe van.

 

Források

Dénes Tamás–Sándor Mihály–B. Bába Éva: A magyar labdarúgás története I. Amatőrök és álamatőrök (1897–1926). Debreceni Egyetem, Campus Kiadó

Pottyondy Nóra: A labdarúgás szakkifejezéseinek változása a magyar nyelvben. Magyar Tudomány 44. évfolyam, 11. szám, 1999. november, 1359–1361. oldal.