A pákozdi csata: amikor szablyát rántottunk az alkotmány védelmében

A magyar főerők Pákozd–Sukoró térségében ütköztek meg Jelačić bán seregével 1848. szeptember 29-én, és sikerrel állították meg a horvát határőrök és népfelkelők túlerejét.

Az első felelős magyar kormány 1848 nyarának végére meglehetősen nehéz helyzetbe került. Nem tudta rendezni a horvát–magyar viszonyt, annak ellenére, hogy engedményekre is hajlandó volt, és Bécs közbenjárását kérte. Nem állt rendelkezésére elegendő számú reguláris katonaság a rác lázadás megfékezésére, ezért elhúzódó délvidéki „kis háborúra” lehetett számítani. Miután a 82 esztendős gróf Joseph Radetzky tábornagy itáliai győzelmei révén Bécs megerősödött, a báni méltóságából június 10-én felfüggesztett, majd szeptember 4-én visszahelyezett báró Josip Jelačić altábornagy horvát mozgalmának támogatásával akarta rendezni a magyar kérdést, vagyis elérkezettnek látta az időt arra, hogy egyoldalúan visszavonja az áprilisi törvényeket, méghozzá horvát szuronyok segítségével.

Batthyány nem tudta elérni, hogy a „jóságos” V. Ferdinánd – akit bábként mozgattak a háttérből – garantálja a békét, ezért kormányával együtt szeptember 11-én leköszönt. E helyzetben István nádor akarta átvenni az ország vezetését, ám ezt a képviselőház megakadályozta, és Batthyányt ügyvezető miniszterelnöknek kérte fel. A veszélyt átérezve Batthyány rögvest igyekezett a hon védelmét erősíteni. Habár a király nem szentesítette az augusztusban megvitatott újonctörvényt, mégis annak alapján folytatódott szeptember 14-től a hadseregszervezés. A tervezett negyvenkétezer újonc többségét sorozás révén akarták kiállítani – minden százhuszonhét lakos után két főt –, ezért Batthyány patetikus hangvételű kiáltványt intézett a lakossághoz, Kossuth Lajos pedig alföldi toborzóútra indult.

Magyar Tengermelléket augusztus 31-én szállták meg Jelačić csapatai, ezzel vette kezdetét a Magyarország elleni háború. Szeptember 11-én a báni hadtest (51.117 fő, 1902 ló, 48 löveg) átkelt a Dráván, majd akadálytalanul haladva a Murán is partot váltott, hogy a „közbirodalom egységének” helyreállítására masírozzon be Pest-Budára. A császári zászlók alatt vonuló horvátok hadijelvényei révén is világossá tették, hogy nem a horvát–magyar viszony békés rendezésére érkeztek. A magyar oldalon tartózkodó, nem magyar kiegészítésű császári-királyi alakulatok ezt felismerték, és a bán felhívására csatlakoztak seregéhez, így a zágrábi pandúrokból álló „Jézusmária”-huszárok mellett lovassága megerősödött.

Az expedíciós sereg nagy létszáma a bán szervezőkészségének és az Udvari Tanács közvetlen alárendeltségében lévő, Dalmáciától a galíciai határig húzódó Katonai Határőrvidék olajozottan működő szervezetének volt köszönhető – amelynek ezredei közül a székely határőr-alakulatok (két gyalog- és egy huszárezred) kivételével mind a magyarok ellen fordult. Miután a horvát határőr gyalogezredek I–II. zászlóaljai Itáliában harcoltak, kiegészítési területükről az idősebb határőrökből (granicsárokból és szerezsánokból) népfelkelő zászlóaljakat és tömeges népfelkelést szerveztek, ám ezek harcértéke alacsony volt. A másod-harmadvonalbeliekből álló csapatok kaszával, lándzsával voltak felszerelve, és a fegyelemmel hadilábon álltak, mert magyar földre lépve harácsolni kezdtek.

A magyar kormány rendelkezésére álló csapatok zöme a rácokkal viaskodott, de már korábban megszervezték a Dráva védelmét Nagykanizsa és Eszék között, amelyet dunántúli nemzetőrök láttak el. Reguláris csapatok csak Nagykanizsán és az eszéki erőd falai között tartózkodtak, ezért a Dráva menti magyar erők parancsnoka, gróf Teleki Ádám vezérőrnagy meghátrált a horvát túlerő elől. A nemzetőr alakulatok sorra szétszéledtek, a magyar tábor pedig Keszthelyen gyülekezett. Mivel a bán azt állította, hogy a király képviseletében érkezett, elbizonytalanította a tisztikart. Ezt egy tiszti küldöttség akarta tisztázni, de Jelačić semmilyen paranccsal sem tudta igazolni állítását. Erre Batthyány a horvát előrenyomulás megállítására utasította Telekit. A magyar sereg akkorra már Veszprémig vonult vissza, ahol a tisztikar kijelentette, hogy a királyra és az alkotmányra tett esküje értelmében „a horvátokkal minden csatát elfogadnak, és épp oly hősileg fognak harcolni a trón és Magyarország jogaiért, mint ezt bajtársaik Olaszországban tették”. E szándékukat az is megerősítette, hogy a miniszterelnök felajánlására István nádor ősi szokás szerint a magyar csapatok élére állt, ezzel is jelezve a magyar ellenállás törvényességét.

„Palatinus Pista” nem tudott Bécs terveiről, ezért képviselőházi felhatalmazással óhajtott a horvátokkal tárgyalni. A veszprémi táborba Móga János altábornaggyal érkezett meg, ahol Móga átvette a parancsnokságot. Szeptember 21-én a balatoni Kisfaludy-gőzös fedélzetén került volna sor a nádor és a bán találkozójára, amit Jelačić törzskara színpadias módon megakadályozott. A nádor rádöbbent szorult helyzetére, Bécsbe utazott és leköszönt, de előtte még elérte, hogy gróf Lamberg Ferenc altábornagy, pozsonyi hadosztályparancsnok királyi biztosként és magyarországi főparancsnokként járjon el a fegyverszünet megkötésének érdekében, báró Vay Miklós pedig királyi meghatalmazást kapott a kormányalakításra.

Batthyány úgy okoskodott, a királyi biztos minden valószínűség szerint a sereghez igyekszik, ezért ő is a Martonvásárnál álló magyar táborba tartott. Miután a Lamberg kinevezését tartalmazó proklamációt nem ellenjegyezték, szeptember 27-én rendkívüli országgyűlést hívtak össze – ahová az Alföldet járó Kossuthot is berendelték –, és Lamberg küldetését törvénytelennek nyilvánították. Eközben Lamberg nem Martonvásárra, hanem Budára ment, ahol az ottani főhadparancsnokot kereste fel, majd civilbe öltözve akart átjutni Pestre, hogy Batthyánynak átadja a király Majláth György országbíró helytartói kinevezését és az országgyűlés elnapolását tartalmazó levelét. Vesztére a hajóhídon felismerték és kirángatták hintójából. Előbb egy sorezredi baka mártotta belé szuronyát, aztán Kolosy György jurátus szablyájával sebesítette meg a fején, végül a tömeg meglincselte. Holttestét a Károly-kaszárnya elé vonszolták, ahol alig tudták megakadályozni, hogy tetemét lámpavasra húzzák, a nemzetőrséget felriasztották, nehogy a randalírozás fosztogatásba csapjon át.

A pákozdi csata. Franz Xaver Zalder litográfiája
A pákozdi csata. Franz Xaver Zalder litográfiája

A horvátok vészesen közeledtek a magyar főváros felé. Hadoszlopaik Székesfehérvárnál egyesültek, de hátországi összeköttetésük megszakadt, mert azt a Batthyány által fegyverbe szólított dunántúli népfelkelők elvágták. A magyar főerők Pákozd–Sukoró térségében ütköztek meg a bán seregével, ahol a horvát támadás végleg elakadt. A horvát határőrök és népfelkelők túlerejét sikerrel állították meg a magyar csapatok. Jól dolgozott a magyar tüzérség, s csak a véletlenen múlt, hogy Jelačić is holtan maradjon a küzdelem színterén. Pákozdon a bán megpróbálta retiráló kötelékeit rendezni, de nem várt zűrzavar támadt, amikor egyik népfelkelő zászlóaljának emberei feltörtek egy birkahodályt, és lövöldözni kezdtek a kiszabadult állatokra. A katonai fegyelem gyorsan felbomlott, a horvátok egymásra is tüzet nyitottak, ami számos halottat és sebesültet követelt. Már ekkor is adódhattak különös helyzetek, hiszen mindkét oldalon ugyanazon dob- és trombitajeleket használták, a tisztek többsége pedig német nyelven kommandírozta katonáit.

Major István tüzér hadnagy a pákozdi csata részese volt mint győri önkéntes nemzetőr. Honvédélményeim című munkájában így rögzítette a történteket:

„…mielőtt Fehérvárt elértük, a távolban már látni lehetett az ellenség lovasait, kik gyorsan jöttek utánunk. – Déli 1 óra lehetett, mikor Fehérvárt elértük, és ott az akasztófa alatt s a körülötte lévő téren kissé megpihentünk; ezután tovább Pákozd és Melence [helyesen: Velence] alá mentünk, hol – ha jól emlékszem – Pest város és megyéje, úgy több más alföldi megyékből önkéntesek és nemzetőrök nagy tábora várta a közelgő horvátokat, hogy tovább a főváros felé menni ne engedjék, s itt velük megütközzenek. Ez meg is történt, mi a horvátok vereségével sötét este végződött. – Itt az a szomorú eset történt, hogy a honvédek a sötétben fel nem ismerték a balszárnyról felénk jövő, fehér szíjas, régi katonákat, s azon hiszemben voltak, hogy horvátok, és rájuk tüzeltek, s így többen megsebesültek. Jelasich [sic] a vesztett csata után háromnapi fegyverszünetet kért, de ezt az időt arra használta fel, hogy Fehérváron át, Mór, Győr és Mosonyon [helyesen: Mosonon] át tovább, Bécs alá szökött…”

A magyar táborban tartózkodó Asztalos Pál, Bónis Sámuel és Luzsénszky Pál országgyűlési biztosok a következőkben tájékoztatták az országgyűlés képviselőházát:

„A régen óhajtva várt pillanat, hogy seregeink a’ hazánkat meg támadott ellenséggel összeütközzenek: tegnap meg érkezett – nem kevés aggodalommal teltünk el a’ kimenetel felöl, tekintve seregeink csekélyebb számát, melynek nagy része még gyakorlatlan, ’s a’ a fegyverrel sem tud bánni, ’s több más, a’ tisztelt ház elött is tudva lehető körülményeknél fogva – És annál nagyobb volt hazafiui örömünk, melyet a’ kimenetel keltett bennünk – a’ kétszernél nagyobb számu ellenséget, minden pontokon visszaverték seregeink, különbséget tenni nem lehet, kiemelést érdemelnek minden esetre a’ még alig gyakorlott Pesti, Borsódi és kivált a’ Tolnai önkénytesek, kik hősileg viselték magokat, igen sok kárt téve az ellenség közt, ’s annak tüzét, bár soraikbol sokan elhullottak, és sebesültek meg – bámulatos hideg vérrel ki állották, ’s a’ Perczel Sándor [, a Tolna megyei önkéntes nemzetőrzászlóalj századosa] vezénylete alatti csapat, ’a fővezér méltánylat nyilatkozatát érdemelte meg – meg emlitendő még a’ tüzérség általában különösen az 5-ik ezredbéli – ’s ezeknek parancsnoka, Jungvirth [A bécsi születésű Karl Jungwirth hadnagy a császári királyi 5. Bervaldo tüzérezred egyik ütegének parancsoka volta], ezen osztályt a’ nemzet hálájáról biztositottuk is a’ csatatéren. E’ napnak eredménye lett, hogy az ellenség nyakra főre a’ hegyekbe huzódott fel, minden irányban – ’s a’ csatatér a’ miénk maradt.”

A horvát bán három napos fegyverszünetet kért, amit arra használt fel, hogy demoralizálódott seregével nyugat felé hátráljon. A Zsófia főhercegnő – I. Ferenc József édesanyja – által a „birodalom utolsó reményének” nevezett Jelačić csúfos hátrálását Petőfi Sándor is megörökítette A vén zászlótartó című versében:

Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva
Seregének seregünk nyomába.

A horvát zömhöz akart csatlakozni Karl Roth vezérőrnagy szlavón területről betört kilencezer fős hadosztálya, amely végül kelepcébe került. Roth október 7-én Ozoránál letette a fegyvert Perczel Mór ezredes, Görgei Artúr őrnagy, valamint Csapó Vilmos nemzetőr őrnagy katonái előtt, így az eszéki erőd magyar kézen maradt. 

A pákozdi csata veszteségei elhanyagolhatók voltak: magyar részről hét halott és 37 sebesült, horvát oldalról 49 halott és ismeretlen számú sebesült volt. Magyar szempontból mégis hatalmas jelentőséggel bírt, mert a magyar csapatok az alkotmány védelmében, nyílt összecsapásban megállították a horvátokat, és megindult az a folyamat, amely a magyar alakulatokat egységes honvédsereggé formálta.

A 20. században a politika rátelepedett a pákozdi csata évfordulójára. A Rákosi-korszak honvédelmi minisztere, Farkas Mihály névnapja szeptember 29-ére esett, így ekkora időzítették a néphadsereg napját. Igaz, Farkas elvtársat 1953-ban menesztették, de a magyar honvédelem napja csak a rendszerváltoztatást követően lett május 21-e, Budavár 1849. évi magyar bevételének évfordulója. Szeptember 29-e azonban a mai napig honvédségi ünnep, ugyanis 2006 óta ez a magyar szárazföldi haderőnem napja.