A muhi csata

Dzsingisz kán vezetésével a mongol törzsek 1206–1227 között meghódították Ázsia jelentős részét, majd utódai betörtek Európába. Birodalmuk az 1238. évre Észak-Kínától az orosz fejedelemségekig és a Fekete-tenger északi partvidékéig terjedt.

A mongolok által meghódított területekről hamarosan tömegével érkeztek a magyar királytól menedéket kérők, akik információt hoztak a fenyegető veszedelemről, megerősítve a Magna Hungariát megjárt Julianus barát értesüléseit. Az ő második útjának (1237–1238) jelentéséből ismerjük azt a sértő és vészjósló levelet, amelyben Batu kán már IV. Béla királyt is meghódolásra szólítja fel.

IV. Béla a tatárok érkezésének hírére eltorlaszoltatta a hágókat, átjárókat, s Tomaj nembeli Dénes nádor seregét az „Orosz-kapuhoz”, azaz a Vereckei-hágóhoz állíttatta. A kitűnően szervezett mongol seregek azonban áttörték a védelmet, és keselyűként vetették rá magukat az ország keleti felére, s Erdélyre. Pár hét alatt hatalmas pusztítást végeztek.

Ekkor megindult az országos mozgósítás, a magyar királyi sereg megfeszített menetben majd 170 kilométert tett meg 7 nap alatt a Sajó vidékére, Muhi falu közelébe. A találkozásra kijelölt időponthoz képest azonban többen, pl. a somogyi ispán vagy a váradi püspök és csapataik késtek. A magyar haderő a Muhi mellett felállított szekértáborban várta az ütközetet.

A csata az április 10-ről 11-re virradó éjszakán, éjfél előtt nem sokkal, a tatárok támadásával kezdődött. A király öccse, Kálmán herceg, majd őt követve Ugrin kalocsai érsek csapataikkal a táborból kilovagoltak, rárontottak a Sajó hídján átkelő tatár csapatokra, és sikeresen visszaverték őket. 

muhi
A csata középkori ábrázolása. Forrás: Wikipédia

A hídhoz erős őrséget rendeltek, de azt virradatkor a mongolok hatalmas lövedékekkel és heves nyílzáporral elűzték. Miközben Kálmán herceg és Ugrin érsek a templomos lovagok kontingensével megerősítve heves ütközetet vívtak a hídon folyamatosan előretörő mongolokkal, megindult a hadművelet a magyar sereg átkarolására északról egy járható gázlón keresztül Sejbán, délről pedig tutajokon Szübötej vezetésével. IV. Béla késlekedett a teljes mozgósítással, a tatárok pedig bekerítették a magyar tábort. A csata egész nap folytatódott, végül a magyar sereg csökkenő morálja a mongolok oldalára billentette a mérleget.

A tatárok ekkor megnyitották a Pest felé tartó utat, amerre egyre többen a kitörést választották. A kegyetlen taktika azonban az volt, hogy a menekülőket kíméletlenül lemészárolják. IV. Béla és kísérete is megindult az északnyugati erdős területek irányába. A mongolok egy alakulata üldözőbe vette a királyt, aki Dalmáciában nyert csak biztos védelmet. Batu kán seregei csak hosszas itt tartózkodás után vonultak ki az országból.

A muhi csatavesztés és a tatárjárás következményei átformálták a Magyar Királyságot. A lakosság nagy száma esett áldozatul nemcsak a tatár-mongol hordáknak, hanem az azt követő éhínségnek, járványoknak is. De az ország talpra állt, szászok, kunok, románok és más népcsoportok betelepítésével próbálták pótolni az erősen megcsappant lakosságszámot, s kővárak építésével igyekeztek elejét venni egy hasonló pusztításnak. A tatárok második betörését 1285-ben már sikerrel hárította el a megújult királyság.