A magyar politika első médiahackje

Horn Gyula és Alois Mock külügyminiszterek 1989. június 27-én a sajtó nyilvánossága előtt vágták át az osztrák–magyar határon lévő vasfüggönyt. Azt a vasfüggönyt, amely addigra már nem is volt ott.

Magyarország nyugati határa a szovjet érdekszféra határát is jelentette egyben, vagyis birodalmi határterületről beszélhetünk. Ilyen értelemben a Magyarországot és Ausztriát elválasztó vonal védelme elsősorban nem magyar érdek volt, és ezt a hetvenes évektől kezdődően a gyakorlati tapasztalatok is egyre inkább megerősítették: az 1970-es évektől kezdve ugyanis az illegális határátlépések döntő többségét nem magyar állampolgárok követték el, a nyolcvanas évek közepére pedig a magyar határsértők száma bőven tíz százalék alá csökkent. A helyzet visszásságát csak fokozta, hogy 1988. január 1-jén bevezették Magyarországon a világútlevelet, amelynek birtokában a magyarok szabadon utazhattak a nyugati országokba is, vagyis végképp értelmetlenné vált a határkerítés üzemeltetése. A nyugati gyepűn működő védelmi rendszer ettől kezdve kifejezetten más országok állampolgárainak korlátozását szolgálta csupán.

A nyugati határsávban húzódó vasfüggöny a nyolcvanas évek végére technikailag is elavult, időszerűvé vált volna annak teljes felújítása. Az elektromos jelzőrendszert 1965 és 1971 között állították fel, miután az 1956-os forradalmat követő menekülthullám megakadályozására az 1957-ben újra lerakott taposóaknákat felszámolták. A kerítés része volt annak a gyengeáramú jelzőrendszernek, amely a népi demokratikus országok nyugati határait védte, a technológia természetesen a Szovjetunióból származott. A kerítésen keresztül 24 voltos gyengeáramot áramoltattak, amely nem jelentett életveszélyt, azonban érintésre riasztójelzést adott le, a határőrség azt is meg tudta állapítani, pontosan hol történt a riasztás. Az elektromos jelzőrendszer közelébe a vadak elterelésére szolgáló kerítést is húztak, a határőrség gépjárművei részére utat alakítottak ki a járőrözés biztosítására, valamint egy ötméter széles nyomsávot is létrehoztak, amely az esetleges illegális határátlépést volt hivatva bizonyítani. A nyolcvanas évek közepére azonban az építmények erodálódtak, egyre több problémát jelentett a határőrség számára, hogy a kerítés meghibásodásai miatt folyamatosak voltak a téves riasztások.

A Belügyminisztérium 1987 nyarán utasítást adott arra, hogy vizsgálják felül az elektromos jelzőrendszer állapotát. A vizsgálat eredményét a határőrség országos parancsnoka, Székely János terjesztette fel 1987 októberében a belügyminiszterhez. A rendszer fenttartása elleni érvek ismertetése során kitért arra a korántsem elhanyagolható ellentmondásra is, hogy a határkerítés korszerűsítéséhez szükséges rozsdamentes huzal utánpótlása kizárólag tőkés importból oldható meg, vagyis a Nyugattól való elzárkózás fizikai jelképének üzemeltetéséhez éppen a nyugati iparvállalatokkal való kapcsolatokra volt szükség. A határzár életben tartása tökéletesen indokolhatatlanná vált tehát morális szempontból is.

A jelzőrendszer éves működésének költsége 22–25 millió forint között mozgott, de ehhez még hozzájárult a kártalanítás összege, amelyet termelőszövetkezeteknek, magánszemélyeknek kellett fizetni azért, mert a jelzőrendszer akadályozta a földjük használatát, ez évente újabb 23–25 millió forintot tett ki. Létezett egy becslés is a jelzőrendszer szükséges felújításának költségeiről, ez 780–1 220 millió forintjába került volna a magyar államnak. Az 1988 novemberében hivatalba lépő új miniszterelnök, Németh Miklós állítólag egyetlen tollvonással kihúzta a fenntartási költséget a következő évi költségvetésből, de ekkor a kerítés lebontása már eldöntött tény volt. Pozsgai Imre 1988. október 26-án egy rögtönzött sajtótájékoztatón Győrben a következőket mondta: „Az elektromos jelzőberendezés erkölcsileg, technikailag és politikailag elöregedett.” Másnap a párt hivatalos lapja címoldalon hozta a hírt, hogy „Elérkezett az idő a műszaki zár felszámolására.” Ezzel a nyilatkozattal a magyar kormány hivatalosan is beismerte a vasfüggöny felszámolásának az időszerűségét.

1989. február 28-án az MSZMP PB meghozta a döntést arról, hogy megkezdik a vasfüggöny lebontását, de csak arról határoztak, hogy mikorra kell a feladatot teljesíteni, a kezdés időpontja függőben maradt. 1991. január 1-jét határozták meg mint a munkálatok befejező dátumát, és Grósz Károly egyértelműen amellett foglalt állást, hogy csupán 1990 folyamán kell a felszámolást megkezdeni. A határőrizetet nem szüntették meg, hanem megerősítették. Erre azért is szükség volt, mert nyugati szomszédunk aggodalmának adott hangot. Alois Mock osztrák külügyminiszter a magyar kormány tudtára adta, hogy a februári döntés következtében megnőhet az Ausztria felé menekülők száma, amely nem kívánatos számukra, így kilátásba helyzete, hogy Bécs megváltoztatja menekültpolitikáját.

A vasfüggöny lebontása kapcsán természetesen nem a nyugati szomszédunktól kellett igazán tartani, hanem a szocialista országok – különösen a Szovjetunió – rosszallásától. 1989. május 2-án ennek ellenére egy nemzetközi sajtótájékoztató keretében megkezdődött a kerítés elbontása. A sajtótájékoztatón a határőrség helyettes főparancsnoka, Nováky Balázs válaszolt a kérdésekre, és itt elhangzott a mindenkit leginkább izgató kétség: egyeztetett-e Magyarország a Szovjetunióval? A válasz egyértelmű volt: ez az ország belügye, tehát a magyar kormány önállóan hozta meg a döntést. A következő érdeklődés a nyugati szomszédok tájékoztatására vonatkozott, az erre adott választ nem kis derültség kísérte: végül is a szomszédot annak idején a határzár felépítéséről sem informálták.

A kerítés bontási munkálatainak megkezdése megelőzte a kormány hivatalos döntését, az nagyjából két héttel később született csak meg. A késleltetés nyilvánvalóan összefüggésben lehetett a moszkvai reakciók figyelésével, a kormány kivárt: egy esetleges szovjet vétó esetére egérutat hagyott magának. De a Nagy Testvér továbbra is hallgatott.

A májusi határbontás megkezdése a sajtótájékoztatónak köszönhetően nyilvánosságot kapott, de igazi hírértéke egy későbbi, szimbolikus eseménynek lett: Alois Mock és Horn Gyula külügyminiszterek június végén hatalmas drótvágóval a kezükben jelentek meg az újságok címlapjain. Horn Gyula áprilisban vette át a külügyi tárca vezetését, és június végére tervezett egy látogatást osztrák kollégájához. Az előzetes megbeszélés során a bécsi magyar nagykövet egy kis szögesdrót darabkát adott át Mocknak, aki azzal vette át a fontos jelentésértékkel bíró szuvenírt, hogy szeretne egy olyan darabot is a vasfüggönyből, amit maga vágott ki. Ezen ötlettől vezérelve június 27-én Horn Gyula és Alois Mock kamerák kereszttüzében, ünnepélyes keretek között vágták át a határkerítést.

Valójában a két világrendet elválasztó drótakadály bontása már nagyon előrehaladott állapotban volt ekkor, így nem volt könnyű találni egy olyan szakaszt, ahol a kerítés még épségben állt. A világpolitika és a média számára megejtett esemény jelentősége csak szimbolikus volt, de az üzenet elérte a célját. A felvételek bejárták a világsajtót. Horn Gyulát azóta is a vasfüggöny lebontójaként tartja számon a nagyvilág, holott mindössze arról volt szó, hogy ő vállalta fel a magyar politikai élet első „médiahackjét”.