A Gulágra elhurcoltak emléknapjára

1945 április-májusában egy várandós fiatalasszony indult Budapestről Szegedre, hogy megmentse férjét a szovjet fogságból. A nagyanyám volt az, pocakjában a hamarosan megszülető édesanyámmal. Nem sokat tudott nagyapámról azóta, hogy az ostrom napjaiban kiosont az óvóhelyről, hogy élelmet szerezzen feleségének és néhány éves kislányának. Nem tért vissza, de lassan-lassan hozzászoktak már ahhoz, hogy a legkilátástalanabb helyzeteket is túl kell és túl lehet élni. Nagyapámat az első gyermekük születése után szinte azonnal a keleti frontra vezényelték, ahonnan azért jött vissza élve, mert ötödmagával elsőként kelt ált a Donon. Jutalomszabadság, majd hosszantartó kórházi kezelés várt rá, ez mentette meg az életét. Mire visszatért a frontra már javában folyt a visszavonulás, hátvédként, tífuszosan, de újra hazatért. Egészsége megromlott, leszerelték, családja mellett maradhatott egészen addig, amíg szovjet katonák el nem hurcolták sokezer civillel együtt „hadifogolyként”. A fronton jóban volt a tábori felcserrel, ellesett tőle néhány fogást, időnként segített neki a sebesültek ápolásában, így a Szegedi Csillagbörtönben azt mondta a börtönorvosnak, ért a gyógyításhoz. Az orvos jó ember volt, tudta, hogy egy ilyen hazugsággal időt nyerhetnek. És aki időt nyer, életet nyer. Arra hivatkozva, hogy szükség van a szaktudására átmenetileg sikerült a szovjet hatóságokat meggyőzni, hogy ne szállítsák tovább a következő elosztótáborig, majd onnan ki tudja milyen messze a hazájától, talán örökre megfosztva mindentől, ami az életet jelenti. Nagyapám ott ragadt tehát a szegedi börtönben. Ha rab volt is, mégsem idegenben, hanem szeretett hazájában, belátható távolságban gyermekétől és hitvesétől. Sikerült értesítenie valahogy nagyanyámat, aki hatalmas pocakjával felkapaszkodott egy tehervonat lépcsőjére, és elindult a férje után. El sem tudom képzelni, mi járhatott a fejében, hogy gondolhatta, hogy egymaga szembeszáll az egész Vörös Hadsereggel, és az ország egyik legjobban őrzött börtönéből kiszabadítja a férjét. Talán nem is járt semmi a fejében, nem gondolkodott, csak hajtották az ösztönei. Napokig ténfergett Szegeden, információkat gyűjtött az őrség magyar tagjairól, megismerkedett velük, eljutott a börtönorvosig, és végül sikerült kicsempésznie nagyapámat a börtönből. Vonattetőn kapaszkodva jutottak vissza kislányukhoz a fővárosba, és hamarosan megszületett az édesanyám.

József Attila út (Véghelyi Dezső utca) a Bajcsy-Zsilinszky (Erzsébet királyné) út felől Budatava felé nézve.
József Attila út (Véghelyi Dezső utca) a Bajcsy-Zsilinszky (Erzsébet királyné) út felől Budatava felé nézve. Fortepan/Vörös Hadsereg

 Nem mindenki volt ilyen szerencsés akkoriban. Az előre nyomuló szovjet hadsereg kegyetlen vérengzéssel állt bosszút a civil lakosságon. Ezrével szedték össze az általuk megszállt településekről a munkaképes korú nőket és férfiakat. Néhány napos „málenkij robotnak” hazudva a kegyetlen kényszermunkát százezreket szállítottak Magyarországról marhavagonokban a Gulág messzi táboraiba, sokan soha nem látták meg újra szülőföldjüket, szeretteiket. Katonakorú férfiakat kerestek, hogy bizonyítani lehessen Sztálin előtt a hatalmas túlerőt, amely megakadályozta, hogy Budapestet menetben foglalja el a Vörös Hadsereg. A kollektív bűnösség elve alapján összefogdostak mindenkit, akinek németes hangzású neve volt, nem ritkán a német megsemmisítő táborok rettenetét túlélő és a pokolból visszatérő honfitársainkat vitték tovább újabb földi poklok felé. Névtelen feljelentések alapján, tolmács nélküli tárgyalásokon ítélkezett a statáriális szovjet katonai bíróság többezer magyar állampolgár felett, ők kivétel nélkül munkatáborokba kerültek. Ők jártak a legrosszabbul, politikai elítéltként és nem hadifogolyként kerültek lágerekbe, így szabadulásuk is sokkal reménytelenebb volt. Bányákban, fakitermeléseken, rizs- és gyapotföldeken, ipari létesítmények és vasútvonalak építkezésén, folyószabályozások munkálatain szipolyozták ki az emberi munkaerőt. A túlélés leginkább attól függött, melyik táborba kerültek a szerencsétlen rabok, hiszen voltak olyan lágerek, ahol a kegyetlen parancsnok és a kíméletlen őrök miatt a halálozási ráta közel 90%-os volt. A Szovjetunió létrejöttekor a modern szocialista mintaállam megteremtéséhez akarták biztosítani az ingyen munkaerőt, a hivatalosan javító-nevelő munkára létrehozott rendszer azonban soha nem volt gazdaságos. Munkaeszközök és a munkához szükséges megfelelő ellátás hiányában a termelés nem volt egyenletes, a létrehozott mű pedig sok esetben használhatatlan lett. A gazdaságosság hiánya miatt kijelenthető, hogy a táborrendszer egyértelműen a megtorlás, a bosszú, az elrettentés és a megfélemlítés célját szolgálta, ahol becslések szerint 40 millió ember veszítette életét. A második világháború végén a szovjetek által megszállt területek civil lakosságának elhurcolása is hasonló gazdasági megfontolások alapján történt, a gondolat egy Magyarországról elmenekült népbiztos, Varga Jenő ötletén alapult. Az egykori pénzügyi népbiztos, aki a kommün bukása után megszervezte a Komintern gazdasági központját Berlinben, majd megalapította Moszkvában a Világgazdasági és Világpolitikai Intézetet, azt javasolta, hogy a legyőzött nemzetek civil lakosainak munkaerejét használják fel a háborús károk helyreállítására, mellőzve mindenféle emberi és háborús jogrend figyelembe vételét. Egykori honfitársait áldozta fel a gyilkos eszme oltárán.

  Magyarországról körülbelül nyolc-kilencszázezer embert hurcoltak el a Gulág táboraiba, akik közül sokan soha nem tértek vissza. Sztálin halála után megkezdődött a túlélők hazabocsátása, az első transzport 1953. november 25-én lépte át a magyar határt, ennek emlékére 2012 óta ezen a napon emlékezünk a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak megpróbáltatásaira, megaláztatásaira. Hazatérésük nem hozta el a remélt szabadságot, a magyar államvédelmi szervek ugyanolyan bűnözőkként kezelték a visszatérteket, mint a táborok szovjet őrsége. Sokukat bíróság elé állították, és utólag „legalizálták” többéves szenvedésüket, de akiket hazabocsátottak, azokat is rendőri felügyelet és ellenőrzés alatt tartották még évtizedekkel később is. Életük végéig magukba zárva kellett hurcolniuk megrázkódtatásaikat, hiszen a titoktartási nyilatkozat aláírásakor újra megfenyegették őket. Nem beszélhettek soha, sehol, senkinek, így a feldolgozás, a kibeszélés lélekgyógyító lehetőségét is elvették tőlük. Múltjuk „foltos” maradt, a rendszerváltásig nem lehettek egyenjogú tagjai a társadalomnak.