A 75 éve elhunyt Bartók Béla és a népzene

Berta Péter

Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.) több mint tizenöt éven át – a trianoni békediktátumig – gyűjtött magyar népzenét, valamint a magyarsággal együtt élő más népek zenéjét is fonográf és viaszhengerek segítségével a századforduló Magyarországának kistelepülésein.

Az általa kidolgozott összehasonlító népzenekutatáshoz szükséges volt, hogy szlovák és román közösségekben is végezzen népzenei gyűjtést; ezt az összehasonlító munkát később kiterjesztette a bolgár, szerb, ukrán, lengyel, török, arab és perzsa népzenére is. Többek között 1913-ban Algériában, 1936-ban pedig Törökországban végzett úgynevezett népzenei mintagyűjtést. Népzenegyűjtői tevékenységében komoly törést okoztak a trianoni békediktátum drámai következményei: 1919 után számos magyarlakta területen már nem folytathatott kutatómunkát (nem kapott vízumot Romániába, és még Pozsonyban rekedt édesanyjával sem tudott találkozni).

B_1
Bartók népdalgyűjtés közben (1907, Zobordarázs, Felvidék). Forrás: Bartók Hagyaték, Budapest

Bartók életművének alakulását és a népzenéhez való viszonyát alapjaiban meghatározta közös munkája Kodály Zoltánnal, amelynek első nyomtatott eredménye az 1906-ban megjelent Magyar népdalok. Mindketten úgy gondolták, hogy a népzene autentikusabb, mint a népies műzene, és – mint „nyersanyag”, illetve a zenei ihlet forrása – eredményesebben használható a kortárs zenei nyelv megújítása, vagyis a nemzeti zene megteremtése során. Megjegyzendő, hogy Bartók és Kodály már a Magyar népdalokban amellett érvelt, hogy a tudományos elemzéssel ellátott, tudományos szempontok alapján rendszerezett népzenegyűjtemények mellett olyan népszerűsítő jellegű népzenei kiadványokra is nagy szükség van, amelyek képesek a művelt átlagolvasó megszólítására. Bartók és Kodály nem együtt, egy helyre mentek népzenét gyűjteni, hanem egy időben, de különböző helyszíneken gyűjtöttek. A tudományos alapokon nyugvó népzenegyűjtés e magyarországi első lépései után – Kósa Lászlót idézve – a népzenekutatást “Bartók Béla és Kodály Zoltán olyan sajátos, markáns jellemvonásokkal rendelkező kutatási ágazattá fejlesztették, melynek nincs párja a magyar folklorisztikán belül, és egyúttal a magyar néprajztudománynak a világhírt is meghozta”.

A magyar és a szomszéd népek népzenéjének párhuzamos gyűjtése és összevetése lehetővé tette, hogy Bartók behatóan vizsgálja, rendszerezze és értelmezze a Kárpát-medencei zenei kölcsönhatásokat, és úttörő jelentőségű észrevételeket fogalmazzon meg a népzenei összehasonlító kutatás alapvető kérdésfelvetéseivel és módszereivel kapcsolatban. (Lásd például az 1934-ben megjelent, a Népzenénk és a szomszéd népek zenéje című írását.)

B_2
Bartók Béla lejegyzés közben. Forrás: Bartók-hagyaték, Budapest

 

Habár Lampert Vera szerkesztésében Bartók népzenével és népzenekutatással foglalkozó írásai egy kötetben elérhetővé váltak, a bartóki életmű népzenei vonala – jelentőségéhez viszonyítva – méltatlanul elfeledettnek számít az életmű egészét bemutató elemzésekben éppúgy, mint a néprajz/népzene tudománytörténetével foglalkozó áttekintésekben. Külön szomorúságra ad okot, hogy a Bartók Béla által kiadásra előkészített úgynevezett „Bartók-rend” a mai napig nem jelent meg nyomtatásban, miközben Bartók Béla hagyatékának tulajdonosai jóvoltából a hagyaték teljes anyaga kutatható a Budapesti Bartók Archívumban.

Bartók Béla élete legfontosabb munkájának az összehasonlító népzenekutatást tartotta. A népzenekutatás történetével most és ezután foglalkozó kutatókra vár a feladat, hogy Bartók népzenei munkásságának jelentőségét, valamint a magyarságkutatásban és általában a néprajztudományban betöltött szerepét az azt megillető részletességgel bemutassák.

(A fotókért és a cikk támogatásáért köszönet Vásárhelyi Gábornak, Bartók Béla jogutódjának.)