III. Orbán pápa bullája és a Szent István Keresztesei ispotályos rend

Kevéssé ismert, hogy a pálosok mellett egy másik magyar alapítású rend is működött a középkorban. A Szent István király nevét viselő keresztes ispotályosok, más néven stefaniták rendjét II. Géza király hívta életre 1150 körül, ápoló és katonai szolgálat teljesítésére, a szentföldi zarándoklatok segítésére. Házat alapított a számukra Esztergomban, valamint Jeruzsálemben a Boldogságos Szűz és Szent István tiszteletére. Történetírásunk a 20. század utolsó harmadáig nem is tudott róluk, mert összemosta őket a hasonló tevékenységi körű johannitákkal: a szintén ispotályos feladatokat ellátó Szent János keresztes lovagrenddel. Györffy György és Boroviczény Károly-György azonban felfigyeltek arra, hogy önelnevezésük – cruciferi sancti regis Stefani – eltér az utóbbiakétól, tehát független rendről van szó. Az okiratok tanulmányozása során az is kiderült, hogy a két rend más-más helyeken birtokolt házakat és templomokat, bár Esztergomban mindkettőnek volt. A stefaniták legfontosabb magyarországi házai Esztergom közelében, illetve Budafelhévízen álltak, a johannitáké pedig Fehérváron és Csurgón. Ennek figyelembevételével egy, esetleg nem pontos megnevezést használó okiratból is kikövetkeztethető, hogy melyik rendet érinti. Györffy 1987-ben már hosszú listáját adta a stefaniták okiratainak, leválasztva azokat a johannitákéitól.

Két 1181-es, átiratban ránk maradt, birtokügyeket rendező okirattól eltekintve a renddel kapcsolatos legkorábbi, ráadásul eredetiben ránk maradt dokumentum 1187. június 24-én keletkezett Veronában, aláírója III. Orbán pápa (1185-1187) volt, a hitelességét pedig tizenkét püspök tanúsította. Magyar fordítása (néhány hibával): http://stefanitalovagrend.communio.hu/lovagrend-tortenete. Az Esztergomi Érseki Levéltárban őrzött okirat Miklós, a Szent István király esztergomi ispotályos ház magisztere, valamint jelenlegi és jövőbeli testvérei számára készült. Kiadásának célja az ispotályos rend újbóli elismerése Szent Benedek regulája szerint működő kanonokrendként, amelyet már „boldog emlékezetű elődje”, III. Sándor pápa (1159-1181) megtett, s őt követve a saját és Szent Péter – s ezzel a Szentszék – oltalma alá vétele, valamint alább részletezett kedvezményekben részesítése volt. III. Orbán szavai szerint „úgy tartjuk, hogy az Isten tiszteletére rendelt szerzetesi helyeket apostoli védelemmel kell oltalmazni és az isteni igazságosság alapján annál jóindulatúbb törekvéssel támogatni, minél ünnepélyesebben tisztelik azokban a Mindenható Urat”.

Az egyházfő mintha előre látta volna a közelgő eseményeket, rendeleteivel megteremtette a stefaniták legkevesebb zökkenővel történő további működésének feltételeit. Szaladin szultán (1171-1193) 1187. július 3-án megsemmisítő vereséget mért Lusignani Guido jeruzsálemi király és keresztény szövetségesei seregeire a hattini sivatagi csatában, majd október 2-án Jeruzsálemet is elfoglalta. A stefanita ispotályos rend így elvesztette ottani anyaegyházát. Működése átszervezést igényelt, a központ értelemszerűen Esztergomba került. Szentföldi jelenlétük fenntartása érdekében Akkonban nyitottak házat a 13. század elején.

A dokumentumból kiderül, hogy a rendet „az igen tisztelt emlékű Geyza, egykor a magyarok királya” hozta létre, azáltal, hogy a korábban említett két templomot és ispotályos házat megépíttette, és Esztergom közelében földet adományozott a számára, továbbá engedélyezte, hogy Ples erdejéből, azaz a Pilisből, királyi birtokról naponta öt kocsi fát hordhassanak a rendtagok. Megtudjuk belőle azt is, hogy (III.) Béla, a magyarok dicső királya öt faluval és tizenkét hajóval egészítette ki apja adományait. III. Orbán oklevele felsorolja a rend templomait, amelyeket kivon a megyéspüspöki joghatóság alól, és mentesít minden, a rend számára teendő jövőbeli adományt is „a királyi vagy püspöki hatóságok illetékességétől”. Az ispotályos házakban tartózkodó „egyházi és világi személyek felett világi személy semmiféle hatalmat nem gyakorolhat”, csak a házakat kormányzó rendtagok.

orbán pápa
III. Orbán pápa. Forrás: Wikimedia commons

Hatalmas kedvezmény az is, hogy a stefanitáknak az okiratban felsorolt templomait és ispotályait mentesíti minden adózási és tizedszolgáltatási kötelezettség alól, és megtiltja, hogy a rend birtokait bárki „háborítani, megrongálni, elvenni vagy birtokban tartani próbálja”. Nemcsak III. Orbán, hanem az utódai is nagyon komolyan vették a nehéz ispotályos szolgálatot ellátók védelmét és támogatását: több olyan oklevelet ismerünk, amelyben a regnáló pápa megfedd egy püspököt vagy apátot, amiért az tizedet próbál szedni a rend birtokain, és eltiltja őket ettől. III. Orbán a kedvezmények ellentételezéseként évi egy uncia arany fizetését írta elő a rendnek a Szentszék számára.

Az okmányban tételesen felsorolja azokat a településeket, ahol a stefaniták templomokat birtokolnak, ezek Obon, Aqua Calida, Pulchro, Veytic, Thovt, Sokol és Charca. Megnevezi a templomok védőszentjeit, és mentesíti azokat az adó- és tizedfizetés alól. A felsorolt helyek felét még mindig nem azonosították megnyugtatóan. Kétségtelen, hogy Obon a mai Esztergom Szentkirály nevű része, hajdan önálló falu, amely éppen Szent István ispotályosairól kapta a nevét. Némethy Lajosnak még a 19. század végén folytatott ásatásai során előkerültek az ispotályosok templomának alapjai. Aqua Calida Budafelhévíz, a templom alapjait Supka Géza 1906-os ásatása nagyrészt feltárta Budán, a mai Margit körút – Török utca – Frankel Leó út képezte háromszögben. Charca a bodrogközi Karcsával azonosítható, ahol Árpád-kori templomépítészetünk egyik legérdekesebb emléke áll fenn ma is. Ott eredetileg egy hatkaréjos körtemplom állt, amelynek nyugati felét az ispotályosok lebontották, és hosszházat illesztettek hozzá több építési fázisban a XII. század végén, illetve a XIII. század első harmadában. Thovt valószínűleg Lengyeltóti, bár a templomára vonatkozó adatok részben ellentmondók. A további három település és temploma azonosításán e sorok írója dolgozik.

templom
A karcsai református, korábban Antiochiai Szent Margit-templom. Bárdossy László felvétele.

A rend működésének fénykora az 1187-es okirat kiadásától a tatárjárásig terjedő időszak. Komoly tekintélyre és országos megbecsülésre tettek szert, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy az Aranybulla (1222) 34. cikkelye értelmében annak egyik példányát a szentkirályi kereszteseknél helyezték letétbe. Szent István király keresztes ispotályosai valószínűleg fegyverforgatóként részt vettek a muhi csatában, amelyben a rend súlyos vérveszteségeket szenvedhetett, ám tovább tudott működni. Az ispotályok fenntartása mellett a szentkirályi és a budafelhévízi konvent hiteleshelyi tevékenységet is végzett a 14. század közepéig, ami nagyjából a mai fogalmak szerinti közjegyzői munkát jelenti. A legkésőbbi keltezésű ismert oklevél, amely a stefanitákat említi, 1439. január 13. napján kelt. Működésük legkésőbb a mohácsi csatavesztés után megszűnt, majd megváltozott küldetéssel 1993-ban újjáalakultak. Jelen írás emléket kíván állítani ennek a több mint negyedfélszáz évig munkálkodó ispotályos rendnek és nehéz szolgálatot ellátó tagjainak, akik tevékenysége a magyar egyháztörténet legdicsőségesebb lapjaira kívánkozik.