1956 mindannyiunk személyes ünnepe

A magyar nép történetében sokszor voltak olyan csaták, forradalmak, események, melyeket örökre emlékezetünkbe véstünk.

A magyarság emlékezetpolitikája az évszázadok során rendre új és még újabb jeles napokat tartott számon, amelyeken őseink vagy éppen az előttünk járó generációk tetteit ünnepeljük, illetve néma főhajtással emlékszünk rájuk.

Ezeken a napokon a magyarság hősiességét, hazaszeretetét, önfeláldozását ünnepeljük.

Ilyen emlékünk a 907. június 4-6-án vívott győztes pozsonyi csata, melynek köszönhetően egyáltalán megmaradtunk a Kárpát-medencében. A győzelemért Árpád fejedelem életét adta. Nem szabad elhallgatnunk Szent István, I. András vagy Szent László sorsdöntő honvédő háborúit sem, ezeknek méltó emlékezetét kialakítani még előttünk álló feladat.

Ha tovább nézzük történelmünket, akkor az oszmán birodalom elleni küzdelmeink közül Hunyadi János diadalát, a nándorfehérvári győzelmet kell kiemelnünk, de a mohácsi csatára is emlékeznünk kell, melyben II. Lajos királyunk vesztette életét. A hős egri várvédők és a Zrínyiek is arra szolgáltatnak példát, hogy az idegen elnyomás, a ránk erőltetni kívánt más kultúra és államvallás ellen mindig küzdöttünk.

Folyton ismétlődő jeléül annak, hogy a magyar nép évezredek óta szabad, mi több, szabadságára büszke nép.

De békeszerető és a megszerzett tudásunkat bölcsen gyarapító nép is a miénk. Az ilyen nyugodt, fegyelmezett, magas kultúrájú nemzetek könnyen más népek „célpontjává” váltak, leigázni kívánt területként és lakosságként jelenhettek meg rosszakaróik számításaiban. Gyakran átéltük ezt a sorsot mi is.

Szabadságunkat, a magyarság önállóságát védte Rákóczi és Bercsényi, a megannyi magyar huszárezred és a tizenöt aradi vértanú.

A magyar népnek nem kellett az elnyomás sem keletről, sem nyugatról.

Ha sikerült is sokszoros túlerővel, cári, császársági, nagyhatalmi összefogással betörni a Kárpát-medencébe, bizonyos területeit elfoglalni, ellenőrzés alá vonni, mesterségesen szétszakítani, a természetes rend előbb-utóbb helyreállt. Vagy helyreáll.

Amit Trianon után a magyar politikai, egyházi vezetők, a tudóstársadalom, a mérnökök, a katonai vezetők, az ipar emberei végrehajtottak, az a világon egyedülálló csoda volt. És ez a csoda folytatódik ma már újra. Persze küzdelmek árán.

Csak a XX. században több traumát élt túl a megcsonkított Magyarország, mint más nemzetek összesen. Ide sorolható a második világháború utáni szovjet megszállás totalitárius diktatúrája, amely tudatos könyörtelenséggel nyomta el a magyar nép természetes életerejét.

Az 1900-as évek első felétől a magyar nép a független kisgazdapártra bízta országunk vezetését. Mert a nép tudta, hogy akkoriban ez a párt, s ennek a pártnak a tagjai viszik tovább évezredes értékeinket, hagyományainkat.

Az „Isten, haza, család” hármas fundamentuma tökéletes ellentéte, kiirtandó és eltörlendő ellenfele volt a szovjet diktatúrának.

A kisgazda képviselők, amíg bírták, védték az országot és a magyarságot. Amíg lehetett, addig a parlamentben, politikai eszközökkel, majd ezek diktatórikus felszámolása után, amikor már nem maradt semmi, testükkel, életükkel. Szó szerint.

Az Andrássy út 60. ismert hely volt a kisgazda képviselők számára, így nagybátyám, Horváth János kisgazda országgyűlési képviselő számára is. Verték korábban ott már a nyilasok is. Csak az a diktatúra éppen rövidebb ideig tartott.

Aztán jöttek az internacionális kommunisták a szovjet tanácsadókkal. Ugyanúgy vertek, körmöt téptek, árammal sokkoltak, a lehető legaljasabb, legembertelenebb módon.

Amikor a magyar nemzeti politikusok politikai lehetőségeit felszámolták, a magyar társadalom nem hagyta magára képviselőit a túlerővel, a világbirodalommal szemben.

1956-ban eljött az a pont, amikor a nép személyesen részt vett a forradalomban. A pesti srácoktól az ápolókig, a világháborús veteránoktól minden magyarig. Aki nem fogott fegyvert, az hírt vitt, vagy élelmet adott a városiaknak, vagy üldözöttet bujtatott. 56-ban nem volt közömbös senki. Mert akkor nem lehetett. Tudta ezt mindenki.

János bátyám angol nyelvtudása miatt különleges külügyi megbízott lett a forradalom napjaiban. A feladat egyszerű, de nagyon fontos volt: a nyugati világ tudtára adni, hogy a magyarok felkeltek a szovjet birodalom ellen. A három hétre tervezett útból végül 41 év lett, mert időközben nyugaton érte a telefon: nincs hova hazajönni. A szovjetek vérbe fojtották a forradalmat.

A 17 szovjet hadosztály, a csaknem 3000 szovjet tank ellen az első, majd a második világháborúban kivérzett magyarságnak egyedül nem volt ereje a szovjet atombirodalom ellen.

Másoknak meg nem volt bátorsága felkelni úgy, mint nekünk. Segítség sem érkezett. Egyedül maradtunk.

Ez is mind joggal emeli értékét 56-os hőseink tetteinek.

A XXI. század is egyre zavarosabban alakul. A magyarság értékeit, hagyományait ma már nem a kisgazdapárt képviseli, hanem a kormánypártok. Nem véletlen, hogy nagybátyám a Fidesz tagjaként szolgált tizenhat évig a parlamentben 1998 és 2014 között. Itt találta meg, látta biztosítottnak az „Isten, haza, család” fundamentumok védelmét, továbbadását következő generációinknak.

A Kárpát-medence ősi otthonunk, de megvédéséért, szabadságunk megőrzéséért minden évszázadban fel kellett sorakoznunk.

Megmaradásunk hamarosan a jó választáson is múlik. Addig azonban még sok dolgunk van.

Ma például az, hogy együtt emlékezünk 56 hőseire! Akik megtehetik, hogy számukra ez személyes ügy legyen, azok így: a történelmünket saját, személyes ügyünkké avatva. Hogy azok számára is, akik velünk együtt már nem tudják így átszemélyesíteni szabadságharcunk emlékét, azoknak pedig példát mutassunk. Őrizve halottaink emlékével együtt a forradalom tüzét. A magyar szabadságharc üzenetét.

Én is ezt tettem, amikor Cecére zarándokoltam, hogy nagybátyám, Horváth János sírjánál fejet hajtva tegyem a lehető legszemélyesebb ügyemmé 1956 örökségét.

Dr. Horváth-Lugossy Gábor

Főigazgató | Magyarságkutató Intézet

A képen a következők lehetnek: 1 személy, állás, fa, égbolt, növény és túra/szabadtéri
Horváth János sírjánál 2020. október 23.