1956 lángja

A magyar lélek esszenciája ott lapul 1956 októberének perceiben, a lázban, a vércseppekben, a fennkölt szabadságvágyban,a reálpolitikai képtelenséggel dacolásban, abban, hogy minden józan belátás ellenére hittük: sikerülhet. Ha egy idegennek el kellene magyaráznom, mit jelent magyarnak lenni Európa közepén, ezzel kezdeném.

Volt egy nép, amely azt mondta: elég volt! Sikolya az égig hatolt, és a teremtett világ minden apró zegét-zugát átjárta a megrázó felismerés, hogy Dávid harcol Góliát ellen. Imákat rebegtek ódon templomok mélyén, segélycsomagokkal és jószándékkal megrakott teherautók indultak a szögesdróttal elzárt „egzotikum” felé. Fotósok és haditudósítók lepték el Budapest utcáit, hogy hírt adjanak a csodáról, amely felrakta ezt a kis országot a nagyok térképeire. De azokon a térképeken nekünk már évezredes helyünk volt! Vérrel, hittel adóztunk Európának és népeinek azért, hogy e közösség egyenrangú tagja lehessünk, és közben végig megmaradtunk annak a szabadságszerető, szilaj népnek, amely a puszták világából vándorolt a Kárpátok gyűrűjébe. A szabadságvágy és az önfeláldozó hazaszeretet tette forradalmainkat is egyedülállóan tisztává, hiszen minket nem a hagyományokkal való szembefordulás, a rend felborításának vágya, a haladás ellentmondásos eszméje, hanem az ősöktől örökölt értékeink védelme vitt az utcára 1848-ban és 1956-ban is.

Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál. Háttérben az egykori Radetzky laktanya.
Bem József tér, tüntetés 1956. október 23-án a Bem szobornál. Háttérben az egykori Radetzky laktanya. Forrás: Fortepan/Faragó György

Forradalmaink szabadságharcok voltak, amelyeket a túlerő levert ugyan, de legyőzni nem tudott. A világosi fegyverletételnél csak a puskák kialudt, csonka csövei meredtek üres tekintettel az ellenség elégedetten vigyorgó arcába, de a szikra, amely a fegyvert elsüti, ott maradt a lelkekben. Őriztük ezt a parázsló tüzet, hosszan, generációkon át, hogy újra lángra lobbanjon akkor, amikor a legkilátástalanabb a helyzet. És amikor eljött az idő, Európa – immár sokadszor – cserben hagyott minket. Az akkori világ legnagyobb hadserege tiporta a pesti utcát, lőtte a budai tűzfalak mögött megbúvó csendes és meggyötört otthonokat, részvét és kérdés nélkül ölte halomra fiataljainkat, a nőket, az időseket és a harcképes férfiakat egyaránt. De nem adtuk fel akkor sem. Hittünk abban, hogy igazságunk győzni fog, hogy az öreg Európa, amelyet évszázadokon keresztül védtünk, és ahová tartozónak éreztük magunkat, megsegít. Népmesei hősként vívtuk harcunkat, és szép lassan kivéreztünk. A világtörténelem egyik legtisztább és legigazabb küzdelmében buktunk el, amelyet a megtestesült gonosz ellen folytattunk, de nem győzettünk le ekkor sem. Ha így lett volna, ma nem lennénk itt, ugyanis azt, ami 1956 novembere után következett, nem lehetett volna túlélni a bennünk izzó elszántság és akarat nélkül, a megkérdőjelezhetetlen ősi tudás nélkül, hogy a rossz végül elnyeri méltó büntetését. 1956. október 23. a magyar néplélek visszatükröződése: feltétel nélküli hit az igazságban, a szabadságban, a hazában és a Megváltó könyörületében. Mi más vezethetett volna sokezer embert a tankok elé a biztos pusztulásba?

Ha el akarnám magyarázni egy idegennek, hogy kik vagyunk mi, ezzel kezdeném. És azzal folytatnám, hogy az erő, amely bennünk él évezredek óta, és amely nem egyszer emberfeletti teljesítményre sarkalt minket, mérhetetlen önbizalomhiánnyal párosul. Persze, ennek is megvannak a történelmi okai, de mégis jó lenne már mindezt ledobni magunkról, mint egy elhasznált, szakadt köntöst, és emelt fővel nézni szembe a jövendővel. Gazdag örökséggel megáldott nép vagyunk, és hogy ezt belássuk, elég megértenünk ’56 üzenetét. Példát adtunk az egész világnak hősiességből, élni akarásból, szabadságszeretetből és emberi közösségünk iránti felelősségvállalásból. Azt is nyilvánvalóvá tettük akkor, hogy a demokratikus hagyományok sejtjeinkbe, génjeinkbe ivódtak, hiába voltunk elszenvedői a huszadik század mindkét ordas diktatúrájának, a szocialista blokk összeomlásakor is volt, és most is van mire építkeznünk. A biztos alap hazánk 1100 éves történelme, és ennek egyik ragyogó tartópillére:1956. A láng ma sem hunyt ki. Ott él bennünk mélyen, és hiszek abban, hogy ott pislákol gyermekeink lelkében is, hogy a legkilátástalanabb pillanatban újra lángra lobbanjon, megvédve szabadságunkat, hazánkat és talán Európát.