1930. február 3.: Csoóri Sándor születése

„A halál csak a rossz költők művét fejezi be. A nagy költőké befejezetlen marad, s azokat végül az egész nemzet szellemében az utódoknak kell befejezniük” – hangzik most, 2020-ban a halhatatlan érvényű tanítás, mely a költő, próza- és esszéíró Csoóri Sándorra, kitől imént idézett gondolat származik, többszörösen igaz: alkotásai és az elszakított országrészekért, a nemzeti öntudat erősítéséért véghez vitt tettei ma is a magyarság összetartó erőinek szimbólumai.

Ma van 90. évfordulója, hogy Csoóri Sándor és Csoóri Julianna gyermekeként, földműves családban, 1930. február 3-án, a nyugat-dunántúli Zámolyon, megszületett Csoóri Sándor. Nővérét Csoóri Juliannának hívták. Elemi tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a népi írók által kezdeményezett Országos Falusi Tehetségkutató Intézet segítségével 1942-ben Pápára került középiskolába, s 1950-ben itt, a Református Kollégiumban érettségizett.

1950-ben lett a munkatársa a Pápai Néplapnak, majd a Veszprém megyei Népújságnak. 1951–52-ben az Egyetemi Orosz Intézetben orosz–történelem–marxizmus és műfordítás szakon tanult Budapesten, azonban tanulmányait betegsége miatt háromnegyed év múlva félbe kellett szakítania, tüdőszanatóriumba került. 1953–54-ben az Irodalmi Újság, 1954-ben a Szabad Ifjúság munkatársa, 1955–56-ban pedig az Új Hang versrovatának szerkesztője volt. 1957–58-ban a Lakatosipari Vállalatnál dolgozott tisztviselőként. 1958-tól 1968-ig szabadfoglalkozású író, ezen időszak alatt 1962–63-ban a Jövő Mérnöke című lap munkatársa, 1968-tól 1988-ig a MAFILM dramaturgja volt.

A hatvanas évektől a magyarországi szellemi és politikai ellenzék egyik meghatározó egyéniségévé, a nemzeti ellenzék vezetőjévé vált, lépéseit ennek megfelelően titkos ügynökök figyelték: a Történeti Hivatalban őrzött anyagok tanúsága szerint az 1956-os forradalomtól az 1980-as évek végéig negyvennégy ügynök írt róla jelentéseket.

csoóri
1973. Magyarország Csoóri Sándor író és költő. Forrás: Fortepan / Kádas Tibor

1979-ben aláírta a Charta 77 résztvevőinek elítélése elleni tiltakozást.

1980 februárjában a Forrásból az 1978-ban írt Egy nomád értelmiségi című esszéjét kicenzúrázták.

Ő volt az egyike a szamizdat kiadványként megjelentetett Bibó-emlékkönyv szerkesztőinek és íróinak. 1979 karácsonyán a Bethlen Gábor Alapítvány céljainak megfogalmazásában vett részt, majd egy független lap létrehozását szorgalmazta – a Hitel csak évtizedes engedélyeztetési huzavonát követően, 1988. november 2-án jelent meg. Az 1970-es évektől Csoóri Sándor lett a nemzeti öntudatot erősítő és a Kárpát-medencei magyarságot összekapcsoló néptánc mozgalom egyik vezető személyisége.

Az 1980. december 9-én hozott párthatározat alapján a „nacionalista ellenzék” fő képviselőjeként vált célponttá. Az 1981. december 12–13-án tartott írószövetségi közgyűlésen kifejtette, hogy a hatvanas években Aczél György által kialakított, fehér asztal melletti különalkus kultúrpolitika a továbbiakban nem tartható.

Valószínűleg ez a beszéde volt az oka annak, hogy az 1982. március 30-án kelt második ellenzéki párthatározat a „nacionalista ellenzéki csoportot” még erősebben ítélte el, melynek vezetőjeként ismét őt nevezték meg. A csoport ellenséges tevékenységét abban jelölték meg, hogy, mivel a kormányt a magyar kisebbségek ügyében aktívabb föllépésre akarja rászorítani, ezzel a szomszédainkkal való jó viszonyt sodorja veszélybe. Csoóri Sándornak szintén e törekvéseit fejezték ki – a kommunista párthatározatok szerint – emigráns csoportokkal való kapcsolatai, emigráns lapokban megjelentetett cikkei.

1982-ben megírta és Amerikában megjelentette a Duray Miklós könyve elé írt Kapaszkodás megmaradásért című esszéjét, amely miatt a politikai hatalom sajtótámadást szervezett ellene, és egy év szilenciumot kapott. 1982. november 20-án aláírta az Ellenpontok szerkesztőinek szabadon bocsátását követelő fölhívást, 1983. február 7-én pedig szerepelt a Duray Miklós szabadon bocsátását követelő levél aláírói között, s az 1983. év első felében született KB-tájékoztatók és KB-jelentések Csoóri által vezetett ellenzéki csoportról szóltak. A 19 népi író által Kádár Jánoshoz írt levelet 1984. július 27-én ő is aláírta.

Az egyik főreferátumot a népfrontos ellenzéki Monori Találkozón, 1985. június 14–16-án Eltemetetlen gondok a Dunatájon címmel ő tartotta, az Európai Kulturális Fórum idején, 1985. október 15–17-én pedig az alternatív kulturális fórum résztvevője volt.

1987-ben ő volt a Lakitelki Találkozó egyik szervezője, majd a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja, 1988-tól 1992-ig a kéthetente megjelenő Hitel című folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke. Ő javasolta, hogy az MDF elnöke Antall József legyen. Antall az 1990-es választások után felkérte őt, hogy vállalja el a köztársasági elnök tisztségét, de ő visszautasította ezt a felkérést.

1988-tól 1992-ig a kéthetente megjelenő Hitel című folyóirat szerkesztő bizottságának elnöke, 1992-től pedig a Hitel című havi irodalmi és társadalmi folyóirat főszerkesztője volt. 1990-ben a Hitelben folytatásokban megjelent Nappali hold című naplójegyzeteinek egyik része miatt éles sajtótámadások célpontjává vált az SZDSZ és értelmiségi- és sajtóholdudvara részéről.

1991-től 2000-ig a Magyarok Világszövetségének elnöke, 2000-től pedig örökös tiszteletbeli elnöke volt. 1992. augusztus 21-én kezdeményezte a Duna Televízió létrehozását.

Élete során alkotói és a magyarság életben maradásáért folytatott munkája elismeréseként több díjat és jutalmat kapott: 1954-ben és 1970-ben József Attila-díjjal, 1981-ben a Herder-díjjal, 1984-ben a Bibó István-díjjal jutalmazták, 1985-ben és 1995-ben megkapta az Év Könyve-jutalmat, 1987-ben a Déry Tibor-jutalmat. A Fitz József-díjat 1989-ben vehette át, a Kossuth-díjat 1990-ben, az Eeva Joenpelto-díjat 1995-ben, a Károli Gáspár-díjat 1997-ben, a Magyar Örökség Díjat 1997-ben, 2000-ben pedig a Nagy György-plakettel jutalmazták.

„Anyámnak fáj a feje –

   anyámnak fáj a Semmi.

Anyám fekete rózsa,

   nem tud kiszínesedni.

   Egy éjjel földre roskad,

megtört lesz majd, kicsi –

   Bejön egy madár érte,

   s csőrében elviszi.”

– szól a költő Anyám fekete rózsa című versének utolsó versszaka. Csoórinak e korai verse első olvasatra a költői én édesanyjáról szól, azonban ezek mögött a sorok mögött emellett még ennél is több, valójában egy egész jelenség rajzolódik ki: az ügynöki jelentések és a szocializmus, majd pedig később a globalizáció világában Csoóri Sándor költészetének egyik legfőbb alapvonala bizony az egyénnek a világgal való szembekerülése, a külvilágból való kiábrándulás motívuma, s mindez az ő esetében a nemzet történelmébe beleágyazva, és fordítva.

Összegyűjtött verseihez ő maga írta a következő gondolatot:

„Belebonyolódva a politikába, a mindennapi tusakodások balassis kalandjaiba… azzal nyugtattam magamat, hogy minden cselekedetem költészet lesz. Költészet maga a sorsom is, hiszen jót, a jót akarom: az igaztalan, hazug élettel szemben az igazi életet… Az összegyűjtött verseket átlapozva most látom, hogy mindez csupa áltatás volt.”

Viszont fontos kiemelni, hogy ugyanezt a költészetében meglévő alapérzést az esszé műfajában – mely munkássága egyik legfőbb irányvonalának tekinthető – született írásai is magukban hordozzák.      

Csoóri Sándor hosszan tartó szenvedés után, 2016. szeptember 12-én hunyt el Budapesten. Emlékére a Hitel című folyóirat 2016. novemberi számában 41 írás jelent meg rá emlékező kortársai tollából, többek között Bertha Zoltánéból, ki „A nemzeti önismeret apostolá”-nak nevezi őt. Az elnevezés nem véletlen, hiszen Csoóri esszéiben olyan, a magyar sorskérdésekkel kapcsolatos gondolatokat fogalmazott meg, melyek révén Illyés Gyula, Németh László és Cs. Szabó László méltó utóda lett.

A Csoóri Sándorról megjelent monográfia: Görömbei András: Csoóri Sándor. Pozsony, 2003., Kalligram.