A nevezetes tollvonás

A magyar történelem legellentmondásosabb alakjai közzé biztosan bekerülhetne II. József, az a magyar király, aki az uralkodásnak legalapvetőbb formai követelményét, a koronázást sem teljesítette sem a Szent Koronával, sem más fejdísszel. Uralkodása így közjogi értelemben illegitimnek számított. Uralkodása nem a hagyományokra, hanem a nyers erőre épült.

II. József, a felvilágosult abszolutizmus mintaképe birodalma népeinek jólétéért, fejlődéséért küzdött. Jó szándékát nem vonhatjuk kétségbe. Az általa alkalmazott módszer azonban erősen megkérdőjelezhető. A rendkívül nagy tudással rendelkező uralkodó világos célt tűzött ki maga elé: birodalma népeit nagyon gyorsan fel kell zárkóztatni Európa legfejlettebb régióihoz még akkor is, ha ezt ők nem akarják. Értük, de nem feltétlenül általuk – szólt a felvilágosult, de abszolút uralkodó. Egyáltalán nem érdekelte, hogy készen állnak-e népei a változtatásokra. Ő mindent és mindenkit meg akart változtatni – azonnal. Pedig lett volna más út is. Lassabb, sokkal több türelmet igénylő, de sokkal tartósabb és alaposabb.

A magyar társadalomban a 18. század utolsó harmadára lassan kezdett formálódni a változtatás reménysugara. Ez egyelőre még csak néhány kiváló elme korlátozott célú igénye volt, de rájuk mégis lehetett volna építeni. II. József több tervezetet készített a reformokról, ezekről megkérdezte többek véleményét is. A Magyar Királyi Kancellária nagyon óvatosan ugyan, de rámutatott a tervezet gyenge pontjaira, túlzott gyorsaságára, a magyar hagyományoktól való eltérésre. Ürményi József, a korszak egyik kiváló elméje írta a kritikák jelentős részét. II. József tudta ezt. A kritikákat nem szívlelte meg, de Ürményit érdekes módon mégis pártfogásába vette. Ő csak az egyik példa, hogy József jó szemmel ismerte fel a tehetséges szakembereket, felkarolta őket, de mégsem hallgatott szavukra.

Egyetlen olyan ember volt, aki az uralkodóra legalább minimális visszafogó hatást tudott gyakorolni, a bölcs, de ekkor már idős kancellár, gróf Esterházy Ferenc, József apja, Lotaringiai Ferenc István legjobb barátja. A kancellár az Esterházy család kevéssé ismert ifjabb fraknói ágának nagy generációjába tartozott. Bátyja, Miklós korai halálát megelőzően szentpétervári követként szolgálta Mária Teréziát, öccse, Károly, a híres egri püspök II. József egyházpolitikájának kérlelhetetlen ellensége volt. Ferenc kancellár 1785-ös halálát követően minden visszatartó erő megszűnt II. József számára.

A törvényes kereteket mellőzve II. József akaratát rendeletek formájában adta közre. Sokezer rendelete az élet szinte minden területére kiterjedt. Voltak köztük rendkívül hasznosak és előremutatóak, mint például a vallási türelem, a jobbágyok helyzetének javítása, az oktatás korszerűsítése. A közigazgatás átszervezése, korszerűsítése már problematikusabb, mert kétségtelen, hogy nagy előrelépés lett volna a végrehajtás, de elegendő képzett szakember mellett a magyar hagyományok felrúgása komoly szálka volt a társadalom szemében. A nyelvrendelet – a közhiedelemmel ellentétben – nem a germanizálást szolgálta, hanem csak egy egységes kormányzati nyelv kialakítását célozta, mégis sok ellenséget szerzett II. Józsefnek. A legnagyobb hiba egyértelműen a Szent Korona Bécsbe szállítása volt, ami teljesen elidegenítette tőle a társadalom szinte teljes egészét.

Az uralkodó egyik fontos célja a birodalom katonai erejének növelése, aktív külpolitika, a nemzetközi elismerés és a nagyhatalmi státusz elérése volt. Ennek érdekében orosz szövetségben indította el a törökök elleni háborúját, de elszámította magát. Az uralkodásának gyakorlata destabilizálta az országot, az elégedetlenkedés a németalföldi területeken már felkelésben is megnyilvánult. A magára katonaként tekintő császár maga állt a sereg élére. Katonai tehetsége azonban nem bizonyult elegendőnek, megalázó vereség érte, de leginkább egészsége sínylette meg a tábori életet. A sikertelen 1788-as hadjáratból már betegen tért haza. Komoly tüdőbaj kínozta, amelyből már sohasem gyógyult meg.

Talán a betegség tette, de uralkodásának utolsó évében II. József szépen lassan kezdte belátni, hogy az általa választott módszerek nem bizonyulnak sikeresnek. Céljait azonban nem adta fel, csak taktikai engedményeket tett. Egészsége 1789 nyarán javult, de az őszre, különösen a télre ismét sokat romlott. Az év végére már egyértelművé vált, hogy már csak hetei lehetnek hátra.

Munkakedve azonban nem hagyta el, csak a testi ereje. Tudta, hogy közeleg a vég. Rendkívül nehéz helyzetében nem volt más választása, meg kellett adnia, amit annyian követeltek: 1790. január 28-án (Marczali Henrik szerint 30-án) a türelmi, jobbágy- és az alsópapság helyzetét javító rendeletek kivételével az össze rendeletét visszavonta a Magyar Királyságra és az Erdélyi Nagyfejedelemségre vonatkozóan. Érdekes azonban, hogy máig titok övezi a visszavonó rendelet kiadásának közvetlen kiváltó okát és körülményeit.

A magyarok számára legfontosabb rendelkezést, a Szent Korona visszaszállítását azonnal szervezni kezdték. A diadalút, amely a Szent Koronát Budára kísérte, II. József uralkodásának szimbolikus végét jelentette. A történelem furcsa játéka, hogy II. József azon a napon, 1790. február 20-án távozott az élők sorából, amikor a Szent Korona Budára ért.