130 éve született Németh Gyula turkológus

Németh Gyula turkológus, nyelvész 1890. november 2-án született Karcagon. Születési helye, mint a Nagykunság központja, szellemiségével nyilván erős benyomást tett az ifjú Némethre a tekintetben, hogy mit válasszon tudományos érdeklődésének tárgyává. Erről egyébként úgy nyilatkozott, hogy: „14 éves korom óta életem célja, hogy turkológiai eszközökkel járuljak hozzá a magyarság eredetének tisztázásához.”

Győrffy István néprajzkutató buzdítására ugyanis már 14 éves kora körül elkezdett foglalkozni a török nyelvvel, és önszorgalomból csakhamar olyan tudásra tett szert, hogy hatodikos gimnazista korában – magánórák adásával megszerzett jövedelméből – már volt bátorsága elutazni Isztambulba, hogy a török nyelvet a helyszínen tanulmányozza. A következő évben pedig már Kis-Ázsiába is elmerészkedett, majd a rá következőben pedig a Krímbe. Miután szülővárosában kitűnő érettségi vizsgát tett, 1909-től az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen tanult. Tehát mire felvették az egyetemre, Németh már egy komoly tudósnak is becsületére váló terepmunkai gyakorlattal rendelkezett. Kutatóútjait egyetemistaként is folytatta, az első évfolyam befejezése után például 3 hónapot töltött a Kaukázusban, és a terepmunkát pályája végéig fontosnak tartotta. A budapesti egyetemen olyan kiválóságoktól szívhatta magába a tudást, mint Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Gombocz Zoltán és Munkácsi Bernát. A budapesti egyetem befejezése után még két évig különböző német egyetemeken képezte tovább magát.

Németh Gyulának világszínvonalú tudósi munkássága mellett kiemelkedő volt tudományszervezői és egyetemi oktatói tevékenysége is. Kereken ötven évig, vagy ahogy ő jobban szerette mondani, 100 szemeszteren keresztül oktatott a – különböző nevek alatt működő – török filológiai tanszéken. 1915-ben külön engedéllyel magántanárrá habilitálhatott, 1916-ban rendkívüli, 1918-ban már rendes egyetemi tanárrá nevezték ki. Ennek a procedúrának a lényege abban állt, hogy Vámbéry nyugdíjba vonulása után nem töltötték be a posztját, hanem arra vártak, hogy a már ifjan hatalmas nemzetközi reputációt szerzett Németh a lehető leghamarabb birtokba vehesse azt. Tanítványai közt volt többek között – csak a magyarokat említve – a később egyaránt világhírű tudóssá váló Ligeti Lajos, Sinor Dénes, Schütz Ödön, Káldy-Nagy Gyula, Kara György és Róna-Tas András. Némethnek sikerült elérnie, hogy az 1932/33-as tanévben új oktatási formaként proszemináriumok indulhassanak a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetemen. A bölcsészeti kar két ízben választotta dékánjává, 1947-ben pedig elnyerte a rektori tisztséget is, melyet 1949-ig töltött be.

Forrás: ELTE Egyetemi Levéltár
Németh Gyula. Forrás: ELTE Egyetemi Levéltár

Türkische Grammatik című műve 1916-ban jelent meg Berlinben és Lipcsében, amelyet számos turkológus máig a legjobb műnek tart az oszmán–török nyelv elsajátításához. Ez a nyelvtan néhány más német nyelvű könyvével együtt a Kemal Atatürk által szorgalmazott törökországi nyelvújítási mozgalom alapművévé vált.

Az Akadémia már 32 éves korában, 1922-ben levelező tagjává választotta, tíz év múlva pedig elnyerte a rendes tagságot is. 1939-től az MTA I. Osztályának titkára, 1949-től 1955-ig osztályelnöke. Amikor 1949-ben újjászervezik az Akadémiát, a tagoktól a korábbi Akadémiától való elhatárolódást várnak. Németh erre nem hajlandó, ám kiemelkedő tekintélye révén így is elnyerheti a Nyelvtudományi Intézet igazgatói posztját 1950-ben. 1951-től a frissen alapított idegen nyelvű nyelvészeti folyóirat, az Acta Linguistica Hungarica főszerkesztője lesz.

Kutatásainak egyik fontos témája volt a törökség őshazájának kutatása, a török etnogenezis vizsgálata. Úgyszintén nagyon izgatta az uráli és a török nyelvek közötti kapcsolat kibogozása. Ezzel kapcsolatban végül arra a következtetésre jutott, hogy e nyelvek között „rokonságszerű ősi kapcsolat” áll fenn. Kardinális kérdés volt számára a hunok problematikája, nevezetesen, hogy török nyelvet beszéltek-e, mi közük az ún. ázsiai hunokhoz, a hsziung-nukhoz, illetve milyen kapcsolódási pontjaik vannak a magyarsággal. Négy szerzőtársával 1940-ben jelentette meg az Attila és hunjai c. művet, amelyben az európai hunok vezető rétegét egy nem csuvasos típusú török nyelvet beszélő népességnek tartja, bár maga is ingatag alapúnak vélte ezen megállapítását. Lényeges pontja munkásságának az ún. nagyszentmiklósi kincs rovásírásos feliratainak elemzése, amelyek egy részét besenyő nyelvűnek azonosította, megadva a lehetséges olvasatukat is. Legfontosabb művének A honfoglaló magyarság kialakulása c. könyvét tartotta. Szerteágazó kutatásai témái között nagy jelentőségű volt még az oszmán–török nyelv balkáni nyelvjárásainak kutatása. De említést érdemel az is, hogy ő azonosította az egyetlen magyarországi jász (alán) nyelvemléket is.

Munkásságát rendszertől függetlenül elismerték, 1937-ben elnyerte a Corvin-koszorút, 1948-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. Mivel jelentős mennyiségű tanulmányt és beszámolót publikált német nyelven is, Julius Némethként a nemzetközi tudományos életben is ismert és elismert tudóssá vált: a bolgár, a berlini és a szász tudományos akadémia, illetve több rangos nemzetközi tudományos társaság levelező tagjává választotta. Tanulmányai a turkológiában ma is nagy jelentőséggel bírnak, ennek megfelelően Németh Gyulát a turkológia nagy klasszikusai között jegyzik a nemzetközi tudományos életben.

1965-ben, 75 éves korában ment nyugdíjba egyetemi tanári és intézetvezetői állásából, ám ezután is szoros kapcsolatban maradt tanítványaival és tudós kollégáival, és továbbra is publikált. 1970-ben az ELTE díszdoktorává avatta. 1976. december 14-én hunyt el Karcagon.

Pályáját és személyiségét jól jellemzik Káldy-Nagy Gyula szavai: „Németh Gyula több, mint félévszázados tudományos munkássága nem csupán a magyarországi, hanem a nemzetközi turkológiai kutatások területén több új szakaszt, több új kiindulási pontot eredményezett.” „Mindezekhez járult az a példamutató emberi magatartása, hogy ismereteit önzetlenül osztotta meg kollégáival és tanítványaival. Ma már van némi távlatunk annak megítélésére, hogy ahhoz a ritka tudóstípushoz tartozott, akinek kutatómunkája, tanári működése és emberi mivolta milyen szép összhangban volt.”