A lánglelkű költőóriás Petőfi Sándor pontos születési helyének és idejének meghatározása sok fejtörést okozott a tudósvilág számára, s valójában a keresztelés idejét jelentő 1823. január 1-i születési dátummal vonult be a magyar irodalomtörténetbe.

A születés helyét övező bizonytalanság azonban időről időre előkerült, mert három helyszínt is valószínűsítenek: Szabadszállást,¹ Kiskunfélegyházát és Kiskőröst. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy a szülők a költő első életévének nagyrészében Kiskőrösön éltek, majd átköltöztek Kiskunfélegyházára. A XIX. században először a gyermekkor helyszíne tisztázódott a fennmaradt adatok alapján.

Reményi Ede (1828–1898) hegedűművész, Görgei Artúr (1818–1916) tábornok egykori szárnysegédje száműzetéséből amnesztiával hazatérve, 1861-ben egy hangversenykörútja után kezdeményezte, hogy a félegyházi ház falára díszes emléktábla kerüljön.² Az „Itt élte gyermekéveit Petőfi Sándor. A nagy költő emlékének tisztelői 1861.” feliratú faragott kőlap elkészült, ám felhelyezésére csak – a kiegyezés évében – 1867. október 13-án nyílt alkalom. A félegyházi Petőfi-ünnepélyen megjelent a Kisfaludy Társaság tagjaként Dux Adolf (1822–1881), Gyulai Pál (1826–1909) és Szász Károly (1829–1805), a két utóbbi a Magyar Tudományos Akadémiát is képviselte, a Központi Honvédegylet küldöttjeként Perczel Mór (1811–1899), Patay István (1808–1878), Markos István (1820–1879) és Mikár Zsigmond (1826/1827–1906), valamint a jászkun kerületek képviselője, a főkapitány id. gróf Ráday Gedeon (1829–1901).³

Az ünnepség déli egy órakor azzal kezdődött, hogy városházától a díszvendégek és a helyi elöljárók zeneszó mellett felvonultak a Petőfi szüleinek valamikori háza elé, ahová felállították a költő mellszobrát, és amelynek emelvényénél 14 babérkoszorús fehér ruhás hölgy volt. Először a költő egykori játszótársa, Fazekas Alajos, a helybeli ügyvéd beszédében vázolta Petőfi halhatatlanságának jegyeit, ezt követően Szász Károly méltatta a költői életmű nagyságát, majd Reményi Ede mondta el az emléktábla történetét.

A következőkben a félegyházi dalárda énekelte el Petőfi Itt születtem én költeményét, a Szegedi Híradó szerkesztője Szabados János (1839–1891) szavalta el az e napra írt Petőfi című versét, végül Losonczy László (1812–1879) költő adta elő hasonló indíttatású művét. Később a társaság díszlakomára gyűlt, s végül este megnézték Keserű-Bérczi Ilon asszony Petőfi emlékezete című darabját.⁴ Az ünnepség után Szász Károly a Vasárnapi Ujság hasábjain adta közre neheztelését azért, amiért Jókai Mór (1825–1904), Tompa Mihály (1817–1868) vagy Arany János (1817–1882) távol maradtak, mert részvételükkel nemcsak emelték volna a megemlékezés fényét, hanem kötelességüknek is eleget tehettek volna.⁵ 

A Magyarország és a Nagyvilág, valamint a Vasárnapi Ujság illusztrált közleményben tudósította olvasóit. Egymáshoz hasonlóan mindkét hetilap metszetet adott közre a félegyházi házról.⁶ Az utóbbi szerzője Pásztor Ferenc (1841–1898) Petőfi Sándor gyermekkorának néhány epizódjának felelevenítésével hozta közelebb az olvasóhoz a költőt: „[…] ma is emlékeznek a magas termetü, szikár s gyönge alkotásu nőre, kinek minden öröme Sándor fiában volt; – ma is emlékeznek a barnás bőrű, »pendeles« vagy szoknyás, nyurga kis fiura […] [s akinek az egyik pajtásának] nagyapja készité a »fűzfasípokat« s a »szilaj, nádparipákat,« amelyeken az akkoriban a piaczon levő kuthoz lovagoltak itatni: ott azután, mint gyermekek közt szokás, összeösszekaptak, le-leszálltak lóról s egymáson verték szét a szilaj nádparipákat; ekkor aztán mindketten haza mentek pityeregve, – másnap azonban a jó megint öregapó fölruházta őket nádlóval, s ők ismét a régi jó czimborák lettek. […] a »Sándor gyerek« igen daczos volt, ha megharagitották, s daczosságát, egy pár mogorva szó által, csakis apja tudta lehűteni, kitől Sándor igen tartott. […] az öreg Petrovicsnak nevenapja lévén, a kis Sándor köszöntő-verset mondott tiszteletére, s midőn elvégzé a dikcziót, apja szemeiben könyek csillogtak.”⁷

Petőfi szülőházát illetően az 1860-as években állapították meg minden kétséget kizáróan, hogy az csakis a kiskőrösi ház lehetett. A házat a Magyar Írók és Művészek Társasága vásárolta meg, és 1880. október 17-én adták át a nagyközönség számára. 

A megnyitóbeszédet ekkor már Jókai Mór tartotta. „A nemzet szolgája volt az idegennek, a nép szolgája az anyagi erőszaknak. A szabad szó bilincsbe volt verve; de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni. E szárnycsattogást, keverve a lánczzörgéssel, halljátok Petőfi költeményeiben. […] Irigylésreméltó volt az élete, irigylésreméltó a meghalása, irigylésreméltó a halhatatlanná léte. Élt, kora ifjuságtól kezdve abban a teljes tudatban, hogy amit teremt, az őt halhatatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják, és annak az előérzetében, hogy azon elvekért, a mikért fölhevül, ifjan fog meghalni. És meghalt ugy, hogy örökké ifju marad. S még halva sem hagyta magát egy szűk sirba összeszoritani: eltűnt, […] a felhők közé temetkezett. S a mint nő az idő, ugy nő vele együtt szellemalakja.”⁸

A XX. század elején, 1909-ben Pörge Gergely (1858–1930) kiváló grafikus látogatott el Kiskőrösre, és megörökítette Petőfi szülőházát az akkori állapotában.⁹

Mit gondolhatott Petőfi, amikor visszanézett szülei egyszerű házára? Mielőtt elröpítette volna a történelem forgószele, ezt a kérdést ő maga válaszolta meg a Palota és kunyhó 1847 januárjában kelt versében: 

[…]

Szent a küszöb, melyen beléptem én,
Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!
Mert itt születnek a nagyok, az ég
A megváltókat ide küldi be.
Kunyhóból jő mind, aki a
Világnak szenteli magát,
S a nép mégis mindenfelől csak
Megvetést és inséget lát.

Nem féljetek, szegény jó emberek,
Jön rátok is még boldogabb idő;
Ha mult s jelen nem a tiétek is,
Tiétek lesz a végtelen jövő. –
A földre hajtom térdemet 
E szűk, de szent födél alatt:
Adjátok rám áldástokat, s én
Rátok adom áldásomat!