A nemzeti ünnep

Az 1848. március 15-i forradalomról az önkényuralom idején csak rejtett magánkörökben lehetett megemlékezni. A megmozdulásokat 1867 után már nem tiltották, inkább megtűrték a nyilvános térben (temetőkben, emlékhelyeken, vendéglőkben) rendezett ünnepléseket, hiszen a kiegyezés az 1848-as törvényeken alapult. Viszont mindvégig nemzeti ünnepnek számított. Olyannyira, hogy még azután is megtartották, miután 1898-ban a törvényhozás a forradalom emléknapjául az 1848-as törvények napját, április 11-ét iktatta az állami ünnepek közé. 

A törvényi szabályozást nem igazolta vissza az élet, mert egyrészt a kétféle ünneplés – a hivatalos (vagyis állami) és a nem hivatalos – gyengítette a történelmi évforduló súlyát, másrészt az állami áprilisi rendezvényeket gyakran háttérbe szorította a húsvét. A parlament a visszás helyzetet csak 1927 novemberében oldotta fel, amikor március 15-e napját az államilag is elismert – törvényben rögzített – nemzeti ünneppé nyilvánította.

Az ünneplés kezdetei

A fővárosban bonyolították a történeti évfordulóhoz legszorosabban kötődő, ezért központinak is tekinthető megemlékezést, amelyet mindig az egyetemi ifjúság szervezett, és menetközben bárki, bárhol csatlakozhatott az eseményhez. Az 1860-1870-es évek forgatókönyve szerint a fiatalok és a hozzájuk társulók végigvonultak a Kerepesi úton. A Kerepesi (ma Fiumei) úti temetőben nyugvó hősök sírjainál az elhunytakat és ügyüket méltató, örökségüket ápoló beszédeket mondtak, szavaltak, koszorúztak, elénekelték a Himnuszt és a Szózatot. Majd az emlékezők szétszéledtek, és később kisebb társaságokba csoportosulva beültek egy-egy vendéglőbe, ahol már oldottabb légkörben a nagy elődöket, az általuk képviselt eszmét, és annak továbbvitelére egymást bátorító pohárköszöntőket mondtak abban bízva, hogy a vágyott világ kiteljesítésében nekik is részük lesz. A rendkívüli alkalom fénypontjaként a társaskörök üdvözlő táviratot küldtek a turini száműzetésben élő Kossuth Lajosnak. A vidéki ünnepségek is hasonló módon zajlottak, azzal az eltéréssel, hogy ott a helyi temető sírhelyeit vagy más 1848–1849-es emlékhelyet kerestek fel.

A sajtó – pártállástól függetlenül – beszámolt a rendezvényekről. Az 1870-es évek közepétől, a Szabadelvű Párt kormányra kerülésével nemcsak a politikai erőviszonyok tisztázódtak, hanem az is nyilvánvalóvá vált, hogy a közvélemény egyértelműen függetlenségpárti beállítottságú. A kormánypárti és az ellenzéki nézőpontokat az önállósodás elnyerésének módja különböztette meg: a kormánypártiak elfogadták a korlátozásokat egy későbbi önállóság reményében, a kritikus állásponton lévők viszont elvetették a kiegyezést, és mielőbbi teljes szuverenitásban gondolkodtak. A kor elfogadható vagy korrekcióra váró helyzetét, társadalmi rendjét azonban mindenki az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc hősi áldozatának köszönhető eredménynek tekintette. Ezért a liberális korszak kezdetétől az újságok terjedelmesebben írtak a nagyra értékelt történelmi esemény rendezvényeiről. A kerek évfordulókat megelőző és követő évek is külön nyomatékosító, ráhangoló jelentőséggel bírtak. 

Az 1878-as 30. jubileumi év alkalmával is felsorakoztatták az egykori diadal erejét igazoló érveket és tényeket. A szervezőbizottságokba tömörülő egyetemisták 1879-ben készültek március 15-re, a szegedi árvíz azonban felülírta a terveket, így közülük 92-en a szegediek segítségére siettek. Az 1880-as év ünnepségek hangulata már nem hozta azt az emelkedettséget, amelyet a kortársak vártak. A kormánypárti vagy középutas lapok szerint megszokottá szürkültek a valamikor fennkölt megmozdulások, az ellenzéki hangok megszépítő megjegyzései pedig azt sejtették, hogy a felszín alatt még ott parázslik a forradalmi tűz.

Az ünneplés múltidéző élménye

Az 1881-es évben azonban jelentős fordulatot vett az ünneplés forgatókönyve, a szervezők ugyanis elhatározták, hogy a dicső napot az eredeti helyszínen elevenítik fel. Először a Nemzeti Múzeum kertjét szemelték ki, de a friss füvesítésre hivatkozva nem kaptak engedélyt. Ekkor Irányi Dániel közvetítésével elérték, hogy Tisza Kálmán közbenjárására a rendőrfőnök hozzájárult az Egyetem téri helyszínhez. A teret feldíszítették, a házakra és az ablakokba nemzeti színű zászlókat és drapériákat tettek ki, vagy szép szőnyeget lógattak ki, a kapukra vörös bársony került, ugyancsak nemzeti színű szalaggal vagy babérral.¹ És mivel az akkor hozzáférhető tárgyi emlékeket már összegyűjtötték, Petőfi Sándor összes műveit több változatban is kiadták, a költő szülőházának sorsa is rendeződött, a fontosabb emlékoszlopokat, szobrokat felállították, a figyelem a még elő tanúkra terelődött – jelen esetben Táncsics Mihályra. Ő lett a rendezvény díszvendége. Az ünnepséget nagy várakozás előzte meg, a szabadság kérdése rávetült az egész magyar történelemre.

A sajtóban közzétették a rendezőség felhívását „a magyar nemzet szabadságünnepé”-re, amely az ünnepség további történelmi indokait tartalmazta.

A megérkező Táncsicsot vállra emelve vitték a helyére. A műsort a Himnusz nyitotta, amelyet Petőfi 15-dik március, 1848 című verse követett, utána a szónoklat hangzott el, elszavalták Petőfi Nemzeti dalát, a tömeg egyöntetűen visszhangozta az „esküszünk”-et, majd felcsendült a Szózat. Végezetül az egybegyűltek Kossuthot emlegetve és Kossuth-nótát énekelve oszlott szét. A szervezők ezúttal nemcsak Kossuthnak adtak fel köszöntő táviratot, hanem a vidéki és a bécsi ünneplő társaságoknak is sürgönyöztek üdvözlő sorokat.

A kiegyezés óta eltelt csaknem másfél évtized március 15-i ünnepségek ifjúságának hazafiúi és nemzeti önképe megerősödött, nyíltan kifejezték küldetéstudatukat, megfogalmazták jövőképüket, amelyet a „márciusi ifjakéhoz” méltónak tartottak. Az új nemzedék életerejét és tettvágyát az emlékezés módjában is kifejezte: a fiatalok már nem kívántak lehajtott fővel adózni az egykori példaképek előtt, hanem emelt fővel, büszkén idézték fel a nagy elődöket, akiknek tettei a feladatukat is kijelölte. Ezért hirdették meg azt, hogy – az addig is nemzeti ünnepnek tekintett, de gyásznapként megélt emlékezés helyett az örvendezés napja – valódi nemzeti ünnep legyen március 15-e. A későbbiek március 15-i megemlékezései a megidézett esemény egykori helyszínén zajlottak.

A dualizmus idején rögzültek az 1848–1849-es forradalom és szabadságharchoz kötődő – a múltat, a jelent, a jövőt ötvöző – emlékezet „szent” helyei és a kultusz elemei, fordulatai, amelynek kereteit a keresztény kultuszképzés mintája⁴ határozta meg.