A megújuló katolicizmus szilárd oszlopa volt a XX. század első felében a Győri egyházmegye püspöke, báró Apor Vilmos. Az egyházi főméltóság régi erdélyi nemesi családban született 1892. február 29-én Segesváron, Nagy-Küküllő vármegyében. 

A felmenők között számosan töltöttek be fontos tisztséget a király és az udvar körül, valamint a legfelsőbb közigazgatásban. A főnemesi család megőrizte az erdélyi nemesi mentalitásra jellemző zárkózottságot, egyszerű életvitelt, hangsúlyos nemzettudatot, és vállalta az ezzel járó kötelezettséget.¹ Az életrajzi összefoglalók némelyike idézi a minisztériumi államtitkár édesapa, báró Apor Gábor (1851–1898) jelmondatát: „Felejtsük el önmagunkat másokért.”² Ezt a hitvallást teljesítette ki a fiú, báró Apor Vilmos Prohászka Ottokár (1858–1927) lelkiség felé forduló filozófiája és Slachta Margit (1884–1974) szociális munkája nyomán kialakuló segítőkész és alázatos papi szolgálat vágyával: „Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: »boldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságért«. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.”³

A korán özvegységre jutó édesanya, Pálffy Fidélia (1863–1934) grófnő számára Vilmos kisfia hamar egyértelművé tette, hogy a gyermek a szokottnál is jobban érdeklődik a vallásos élet iránt, ezért tanulmányait a jezsuitáknál végezte Kalksburgban és Kalocsán, majd az innsbrucki egyetemen hallgatott teológiát, s ahol végül doktorátusát is megszerezte 1916-ban. Pappá szentelése azonban még 1915-ben megtörtént Nagyváradon, plébánosi kinevezését Gyulára pedig 1918-ban kapta meg. Gyulán az I. világháború és a Tanácsköztársaság okozta pusztítás miatt gyorsan be kellett kapcsolódnia a város életébe ahhoz, hogy megkezdhesse lelkipásztori működését. Ennek egyik első lépéseként, kapcsolatai révén, többedmagával elérte a román királynénál a túszul ejtett gyulai polgárok szabadon engedését, s ezért a fiatal pap köztisztelet vívott ki magának. Több mint kétévtizedes szolgálati ideje alatt többször is tanúságot tett önzetlenségéről, szociális érzékenységéről, hiszen volt, amikor a saját cipőjét adta át egy szegénynek, és volt olyan karácsony is, amikor elajándékozta a plébánia élelmiszerkészletének jelentős részét és minden pénzét. Emellett gondja volt a közösség művelődésére, katolikus újságot (Őrszem) alapított,⁴ és ahol tudott, segített vagy álláslehetőséggel, vagy egyéb adománnyal. Plébánosi tevékenysége során előszeretettel választotta a kihívásokkal teli nehezebb feladatokat, kölcsönös tiszteleten alapuló baráti viszonya volt káplánjaival, megértő gyóntatóként bánt a hívekkel, és mint lelkivezető igyekezett kialakítani a mindent legyőző lelkierőt, a fegyelmezettséget és az igazságszeretetet támogatottjaiban. 1941 februárjában még Gyulán szentelték püspökké, de március elején már elfoglalta győri székhelyét. Épphogy megismerhette új egyházmegyéjét, amikor elkezdődött az embermentés korszaka, ugyanis 1942-ben elvállalta a Magyar Szent Kereszt Egyesület fővédnökségét. Bár a szervezet elsősorban a katolikus hitre tért zsidók ügyének felkarolására létesült, báró Apor Vilmos mégis minden üldözött védelmére kelt.⁵ 

A hozzáfordulókat segítette: vagy maga bújtatta, vagy biztonságos helyre küldte őket. Emellett 1943-ban kezdeményezte a Katolikus Szociális Népmozgalom felállítását a keresztény szellemű társadalmi változás előmozdításáért. Az oltalmazottak érdekében szorgalmazta a hadműveletek megfékezését, a deportálások leállítását – eredménytelenül. 

Az idő előrehaladtával Győr térsége háború kereszttüzébe került: a védekező német–magyar csapatokat egyre erőteljesebben támadta a Vörös Hadsereg. A nőket megbecstelenítő orosz katonák rossz híre pedig növelte a polgári lakosság félelmét, ezért egyre több asszony és leány keresett menedéket a győri püspökvárban. Az orosz katonák is egyre sűrűbben látogatták a püspöki rezidenciát. Mígnem 1944. március 30-án néhány ittas orosz katona ismét nőket akart elvinni krumplipucolásra, amit báró Apor Vilmos megtagadott, és távozásra szólította fel őket. A kivonuló katonák egyike azonban visszafordult, és egy géppisztolysorozatot adott le az erélyes püspökre és környezetére. Három találat érte az egyházi vezetőt, amelyből az egyik – az orvosi beavatkozás ellenére – végzetesnek bizonyult. A sebesült főpap végül 1945. április 2-án visszaadta lelkét Teremtőjének.

A visszaemlékezések szerint báró Apor Vilmos készült a vészterhes idők próbatételeire, mert kijelentette, hogy „egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét”.⁶ Haldoklása idején, miután megtudta, hogy a lövöldözéses incidensből mindenki más megmenekült, megkönnyebbülten köszönte meg Istennek, hogy elfogadta személyes áldozatát. Majd utolsó imáját a következő könyörgéssel fejezte be: „Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bűnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!”⁷ 1942. április 4-én temették el ideiglenes sírhelyre, ám a végső – székesegyházi – nyughelyét csak 1986. május 23-án kaphatta meg, azon a napon, amely Boldog Apor Vilmos liturgikus ünnepnapja lett. 

Az eredetileg az 1948. november 24-re tervezett méltó búcsúztatást a kommunista hatalom akadályozta meg. A vértanú püspök boldoggá avatásának szándéka már 1948 februárjában megszületett, de az eljárást 1989-ben újból kellett indítani, aminek eredményeképpen II. János Pál pápa (1920–2005) 1997. november 9-én boldoggá avatta a római Szent Péter téren. 2000-től a Zsámbéki Katolikus Tanítóképző Főiskola pedig felvette Apor Vilmos nevét. 

Az életét feláldozó egyházi vezető pályája és megnyilatkozásai a tudományos művek tárgyává vált, és a bennük levont következtések arra utalnak, hogy a püspök határozott egyéniségének magvát az az erős hitbéli, erkölcsi elhivatottsága és szociális érzékenysége adta, amely a későbbi katolicizmus számára is korszakos fordulatokat hozhatott volna.