Több mint száz évvel ezelőtt a világtörténelem legpusztítóbb vírusa szabadult az emberiségre. A vírus terjedt és mutálódott, egyre változatosabb és egyre felismerhetetlenebb formát öltve fertőzte meg az emberek gondolatait. Néhány évtizeddel később már leigázta Eurázsia nagyrészét, de a többi földrész sem maradt immunis.
Ezt a ragályt kommunizmusnak hívták, és legalább százmillió halálos áldozata volt szerte a világon. Ma rájuk és azon embertársainkra emlékezünk, akitől ezen ideológia mentén megtagadták az emberi méltósághoz, a méltó emberi élethez való természetes jogukat.
A bolsevizmus vírusának első hulláma már 1919-ben terjedt hazánkban, de ekkor még egy vesztes háború és Trianon árnyékában is volt erőnk ellenállni és felszámolni a gennyes gócokat – ez azonban kevésnek bizonyult. A Szovjetunió létrejöttével megszületett a világtörténelem első totális állama, amely fenyegetően árnyékolta be Közép-Európa régióit és a teljes nyugati világot. Földalatti hálózatok terjesztették a kórt, amelyek éppen ott támadták az emberi lelkeket, ahol a keresztény kultúra gyökerezik: a szeretet, a könyörület és az együttérzés közösségteremtő tartóoszlopait akarták kiütni a hagyományos erkölcsön alapuló társadalmak alól.
1944-ben másodszor is elérte hazánkat a bolsevizmus réme a megszállóként érkező Vörös Hadsereg hordái nyomában. Tömegesen erőszakolták a lányokat, asszonyokat, elvittek minden értéket, ami mozdítható volt, több ezer honfitársunkat hurcolták el „málenkij robotra” – később százezreket a Gulágra – és a kollektív bűnösség jegyében deportálták a sváb családokat.
Elsők között iktatták ki azokat a baloldali politikusokat, akik alternatívát jelentettek a bolsevizmussal szemben, akik a szuverenitást és a nemzeti gondolatot elegyíteni tudták a szocialista tanokkal. Rendkívül veszélyesek voltak a kiépülő diktatúra számára, hiszen azt bizonyították, hogy van a szovjeten kívül másik út is a baloldalon. Elsőként csaptak le az úgynevezett „frakciósokra”, de hamarosan sorra kerültek a szociáldemokraták is.
A háborús bűnösök felkutatását és népbíróság elé állítását felhasználták arra, hogy preventív csapást mérjenek a vélt és valós ellenségeikre. Miközben eljátszották a demokratikus átmenet színjátékát, tervszerűen számolták – szalámizták – fel politikai ellenfeleiket. A nemzetgyűlés legerősebb pártjának, a Független Kisgazdapártnak a szétveréséhez egy összeesküvést kreáltak, amelyet a Magyar Testvéri Közösség nyakába varrtak. A Közösség egy nemzeti alapon álló, patrióta és szuverenitáspárti titkos társaság volt, amely a két világháború között szerveződött a magyarság megmentéséért és felemeléséért, fontos szerepet játszva a németbarát politika ellensúlyozásában is. De nemcsak a függetlenségért vívott küzdelmük miatt jelentettek veszélyt a bolsevikokra, hanem azért is, mert egy olyan értékközösséget jelentettek, amely összefogta a politikai baloldaltól a jobboldalig a felelősen gondolkodó magyar értelmiséget, közösen fellépve minden szélsőség ellen. A Magyar Testvéri Közösség tagjainak sorában sok kisgazda politikus volt, így a kizárólagos hatalomra törő kommunisták két legyet is üthettek egy csapásra: felszámolhatták a választásokon győztes, polgári demokráciáért küzdő Kisgazdapártot, és szétverhették azt az eszmei közösséget, amely szervezettségében és elhivatottságában fenyegetést jelentett rájuk nézve. A Közösség-per az első nagyszabású koncepciós eljárás volt, mintául szolgált a későbbi megtorlásokhoz.
1948-ra megvalósult az egypártrendszer hazánkban, megkezdődtek a párton belüli leszámolások is, az évtized végére általánossá vált a rettegés, a létbizonytalanság. De nemcsak a politikai ellenfelek és az „osztályellenségnek” kikiáltott társadalmi csoportok voltak veszélyben, hanem mindenki nemtől, kortól és származástól függetlenül. Az államvédelem bárkit utolérhetett: ha éjszaka megszólalt a csengő, rettenet ült az arcokra, fagyos félelem járta át a lelkeket. A pincebörtönökben anatómiai precizitással kínozták az áldozatokat, a legelvetemültebb és legördögibb módszereket találták ki, hogy elviselhetetlen testi-lelki fájdalmat okozzanak. Kialakították a „magyar-Gulág” rendszerét, a politikai rendőrség mindenféle bírósági eljárás nélkül bárkit internálhatott, az emberi életekkel nem kellett elszámolniuk. A recski haláltábor jelmondata így hangzott: „Ne csak őrizd, gyűlöld is!” Nem volt olyan magyar család, akit ne érintett volna a terror, a retorzió.
A Szovjetunió gyarmatává váltunk, és ránk kényszerítették rendszerüket is. Kegyetlen idők következtek. Brutális támadást intéztek az egyházak ellen, amelyek saját etikával, világ- és jövőképpel rendelkeznek. Meg akarták semmisíteni a szakralitás utolsó csíráit is, amely nemcsak a templomokhoz, de a földhöz és a néphagyományokhoz is kötődött. A hagyományos paraszti társadalom végfelszámolásának következményei messze túlmutatnak a kulákpereken, a padlássöpréseken, az erőszakos kollektivizáláson – a nemzet a természetes immunitását és a gerincét veszítette el azzal, hogy kirántották a talajt a szilárd gyökerekkel rendelkező magyar parasztság alól.
De nem kímélték a munkásságot sem. Kiszolgáltatott robotokként szipolyozták ki őket az értelmetlen munkaversenyek során, az állandó normaemelések végletekig feszítették erejüket. Munkavédelmi előírások és megfelelő munkaeszközök nélkül a balesetek és hibák kivédhetetlenek voltak, de a véletlen nem szerepelt a kommunisták szótárában. Szabotázsperek százaiban állítottak bíróság elé ártatlan munkásokat – a proletariátus hatalmának nevében.
1953-ban meghalt Sztálin, de valós fellélegzést az új kormány kinevezése sem jelentett. A messzi Gulág táboraiba elhurcolt túlélők hazatérhettek, az internálótáborokat bezárták, de az áldozatokat nem rehabilitálták, a legtöbben továbbra is számkivetettek maradtak saját hazájukban.
És akkor jött 1956 októbere. Az elfojtott fájdalom, szenvedés és megaláztatás tört elő az emberekből és kovácsolt nemzeti egységet néhány napra. De a harc reménytelen volt. A földkerekség legnagyobb hadserege taposta Budapest utcáit, és a világ mindezt tétlenül nézte. A következmények kijózanítóak voltak. Újra kezdődött a rettegés, a gyilkosság, a megaláztatás – de élni kellett. A társadalom tagjai megkötötték a maguk kompromisszumait, legtöbben feladták a harcot. Kádár eljátszotta a „keménykezű, de igazságos családfő” szerepét, miközben maga is jól tudta: a konszolidációt csak a Rákosi-rendszerben elkövetett megbocsáthatatlan bűnökre alapozhatja. Ahhoz mérte hát saját politikáját. A diktatúra nem puhult fel, csak alkalmazkodott és alattomosabbá vált. A mindennapi ember számára eltűntek a frontvonalak, nem volt világos, ki az ellenség és ki a barát, hiszen mindenkit besározott és kompromittált a rendszer. Mindenki szem volt a láncban. Míg a forradalom előtt az ávó a testet törte meg, a kádári állambiztonság a lelket és a szellemet vette célba, és sikerrel járt. A magyar nemzet karakterét ugyan nem lehetett néhány évtized alatt átírni, de a társadalmat megtörni és beteggé tenni igen. A magyar néplélek szabadságszerető, elszánt és konok lázadó része, a „kuruc” rabláncra került, de ezúttal nem egy idegen erő zárta börtönbe, hanem mi magunk kényszerítettük száműzetésbe.
Kegyetlen árat fizettünk ezért: öngyilkosság, alkoholizmus, a születésszám drasztikus csökkenése jellemezte a hetvenes évektől a magyarságot, vagyis a nemzethalál küszöbére sodródtunk. És mindez még nem volt elég. Miközben a legalattomosabb módon árusították ki hazánkat idegen érdekeknek, offshore paradicsomokba szivattyúzva ki a nemzeti vagyont, elhitették, hogy mindezt értünk teszik. A „gulyáskommunizmus” hazugsága máig fertőzi a történelmi emlékezetet. A Kádár-rendszer legnagyobb bűnei közé sorolhatjuk, hogy az ország kifosztásának felelősségét a döntési helyzettől megfosztott, az információk elől elzárt társadalom nyakába varrta, ezzel generációktól vették el az önbecsülés érzését, miközben nevetségessé tették erőfeszítéseiket.
A kommunizmus áldozatainak emléknapján rájuk is emlékezünk. Nemcsak a halottakra és megkínzottakra, nemcsak az elhurcoltakra és száműzöttekre, hanem a megalkuvásokra és szürkeségbe kényszerített kisemberekre is. Mindannyiunkra, akik vállunkon hordjuk a kommunizmus hagyatékát. Azzal tudjuk megadni a legnagyobb tiszteletet hőseinknek, ha nem engedjük, hogy mindez újra megtörténjen!