Gróf Cziráky János, a XIX. század közéletének egyik legkonzervatívabb irányzatának képviselője több mint két évszázaddal ezelőtt, 1818. december 29-én született Budán. Az arisztokrata család a szóbeli emlékezete szerint egészen az Árpádok idejéig, de legalább a XII. századig, az írott források alapján pedig a XIV. századig tudta visszavezetni gyökereit, a jeles ősök figyelemre méltó cselekedeteit.
A történelmi múltból fakadó kiválóság － és az ezzel járó felelősségtudat －teljesen áthatotta személyiségét és világnézetét. Az édesapa, gróf Cziráky Antal Mózes (1772–1852) bő egy évtizedig a Magyar Királyság országbírója és a Magyar Tudományos Akadémia egyik alapítója és igazgató tagja volt, majd a pályáját kiteljesítő fiút is hasonlóan magas tisztségek betöltésére kérték fel, 1853-tól ő is tagja lett az MTA Igazgató Tanácsának, majd élete vége felé, 1883-ban főtárnokmesterré nevezték ki.
Az ifjú Cziráky gróf kitűnő eredményekkel végezte iskoláit, középfokú tanulmányait a pesti piarista rend gimnáziumában folytatta, a jogi egyetemet pedig királyi kitüntetéssel fejezte be, majd a családi hagyományokat követve a királyi udvar hivatal életéből 1843-tól fokozatosan lépett át az országos közéletbe. A régi rendhez való kötődés szinte családi örökségnek tekinthető, mert még az apa, gróf Cziráky Antal Mózes is nehezen fogadta el nemesi jogainak megcsonkítását; ellenezte a Lánchíd építését, s különösen azt, hogy tőle is hídpénzt kérnek, ezért soha nem kelt át a hídon. A kitartó és önérzetes édesapa maga is művelt és világlátott ember volt, akinek példája természetesen jelentős befolyással lehetett fiára. Tanárai közül Horvát István (1784–1846) történész lelkes hazaszeretete, nemzeti szellemisége és a több ezer éves történetszemlélete szintén hatott a fiatal gróf gondolkodására, aki már – az atyai felfogást meghaladva – belátta a parlamentarizmus előnyeit.
Iskolái mellett elsajátította az olasz, a francia és a spanyol nyelvet is. 1844-ben feleségül vette a nála három évvel fiatalabb gróf Dezasse Lujzát, házasságukból öt gyermek érte meg a felnőttkort. Gróf Cziráky János hamarosan (1845) királyi táblabíró lett, de onnan 1848 végén, a szabadságharc idején az országra támadó Jelačić-féle seregek miatt lemondott és visszavonult. Később is így tett, amikor számára vállalhatatlan helyzetekbe került. Az önkényuralom évei alatt is megtalálták a megbízatások, mert miután megkapta a Szent István-rend középkeresztjét, 1854-ben a pesti kerületi főtörvényszék élére került, azt kellett azonban tapasztalnia, hogy csak német bírókat jelöltek ki, ezért ismét felállt a székéből, és a magánélet felé fordult. 1865-ben végül mégis elvállalta a főrendiház másodelnökségét, majd tárnokmesteri tisztét. Később, 1867-ben Ferenc József magyar királlyá koronázása alkalmából kitüntette az Aranygyapjas-renddel. A horvát–magyar kiegyezést tárgyaló bizottság gróf Cziráky János elnökletével végezte el a kiszabott feladatot.
Közismert volt a gróf vallásos meggyőződése és a katolikus egyház iránti elkötelezettsége, amelyek védelméért következetesen kiállt és szót emelt, ahol csak tehette. A népszerűtlenséget is vállalva olykor annyira végletes véleményt képviselt, amely még az egyházi méltóságok álláspontjához képest is túlzásnak tűnt, odaadásához viszont kétség sem fért. Nem véletlen, hogy ott volt a Szent István Társulat 1848-as megalapításánál, amelynek az elnöki tisztét is haláláig ellátta.
A korszakban a katolikus egyház tekintélye meginogni látszott, ennek ellenére gróf Cziráky János bízott a katolicizmus megerősödésében. Így az 1881-ben szervezett lourdes-i nemzeti zarándoklat elöljárói között látogatott el a franciaországi Mária-jelenés helyszínére azért, hogy megújítsák Szűz Mária Magyarországot pártfogó oltalmát. A magyar vendégek megjelenésének látványosságához hozzájárult a teljes egészében arannyal hímzett fogadalmi zászló, közepén a gyermekét tartó Szűz Mária alakjával, amely mellé még vittek egy ezüst szívet. Az 1881. augusztus 4-i ünnepi menet élén haladó gróf Cziráky János pompázatos díszmagyar öltözete láttán a helybeliek azt hitték, hogy magát a magyar királyt látják, de ha nem is őt, mindenképpen egy tábornoki rangú előkelőségnek feltételezték.
Az út valódi ünnepnapja augusztus 5-re, vagyis Havas Boldogasszony emléknapjára esett, amikor a Bazilikában lezajlott a templomi szertartás, elhangzott a szentmise, és felajánlották a nemzetet jelképező fogadalmi zászlót és ezüst szívet. Majd két nappal később, augusztus 7-én egy kisebb küldöttség gróf Cziráky János vezetésével felkereste a misszió vezetőit, ahol a gróf köszönetet mondott a fogadtatásért, mire a francia papok kifejezték elismerésüket a mintaszerű zarándoklatért, és megígérték, hogy az ajándékok méltó helyre fognak kerülni a bazilikában, valamint hogy a francia és a magyar nemzet testvérként, egy szívvel fog küzdeni a keresztény civilizációért. A zarándokok lelkét és hangulatát nemcsak a hely különlegességének érzete, hanem az elhatározott küldetésük nagyszerűségének tudata is emelkedettséggel töltötte el.
Magyarországon azonban elindult az állam és egyház szétválása felé mutató törvényhozói szándék érvényesülése, amelynek fontos lépése volt a polgári házasságkötés bevezetése. A konzervatív beállítottságú gróf mereven elzárkózott a felvetődött törvényi lehetőség elől, és utolsó parlamenti beszédében is ezt fejtette ki 1884. január 12-én. A fejlemények annyira felzaklathatták, hogy a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepét (február 2.) megelőző estén belefeledkezett a kertjében álló Boldogságos Szűz előtti imádságába, a téli hidegben megfázott, és a fellépő végzetes tüdőgyulladást már szervezete nem tudta legyűrni.
Gróf Cziráky János halálával az egyik legszilárdabb ókonzervatív politikusával lett kevesebb a korabeli közélet, s mivel az utókor a liberális irányzatnak kedvezett, emlékezetének felidézésére ritkábban nyílik alkalom.