1848 decemberében nehéz idők jártak Magyarhonban. A délvidéki „kis-háború” egyre inkább etnikai háborúvá fajult, Erdélyben pedig nemcsak az ottani reguláris császári-királyi csapatok, de a magyarirtásban és fosztogatásban jeleskedő oláh felkelők ellen is harcolni kellett.

Gróf Joseph Radetzky tábornagy Észak-Itáliában megszilárdította a Habsburg-ház helyzetét, ám a „jóságos” V. Ferdinánd (uralkodott: 1835–1848) nem tudott számottevő eredményt elérni az 1848. áprilisi törvények védelmében fegyvert fogó magyarokkal szemben. A birodalom jövője volt a tét, így 1848. december 2-án a Habsburg-dinasztia nagykorú tagjai és a Felix zu Schwarzenberg herceg vezette osztrák kormány az olmützi császári kastélyba gyűltek össze. Ezen a tanácskozáson V. Ferdinánd „lemondott” unokaöccse, Ferenc József főherceg (uralkodott: 1848–1916) javára, mert „ifjabb erő kívántatván az új státusformák előmozdítására és sikeres teljesítéshez vezetésre.” Alfred zu Windisch-Grätz herceg, tábornagy bizonyítani akart, így gróf Franz Schlik von Bassano und Weisskirchen altábornagy felső-magyarországi betörését követően, 1848. december 14–16. között indult meg a császári-királyi fősereg Magyarország elleni koncentrált támadása, és a magyar önvédelmi háború új szakaszába lépett. E támadás egyik eseménye volt az 1848. december 16-i nagyszombati ütközet, amelyet Petőfi Sándor versben is megörökített.

A császári főerőkkel szemben a Kis-Kárpátok és a Fertő tó között széles arcvonalon elhúzva Görgei Artúr vezérőrnagy feldunai hadserege védekezett. Balthasar von Simunich altábornagy három oszlopban nyomuló császári hadosztálya 1848. december 14-én szorította ki a Nádasi-szorosból ordódi és alsólieszkói Ordódy Kálmán őrnagy dandárát, amelynek alakulatai közül a sorgyalogzászlóaljak és a szini Sebő Alajos őrnagy parancsnoksága alatti Hunyadi-huszárosztály újoncai tűntek ki, akiknek „mundurjuk” inkább csikósokra, semmint huszárokra emlékeztetett.

A magyar veszteség még nagyobb volna, ha a császári „tüzérséget nem hátráltatta volna sok torlasz és árok, és nem érkezett volna későn”. A túlerő elől Ordódy őrnagy csapatai zömével a lipótvári erődbe vonult vissza, míg egyes alakulatrészei Nagyszombat felé retiráltak. A magyar jobb szárnyat alkotó Ordódy-dandár visszavonulása azon veszéllyel fenyegetett, hogy a császáriak a honvédek állásainak hátába kerülve elsodorhatják védővonalukat. Ordódy őrnagy támogatására Görgei Guyon Richard ezredes csapatait küldte. Guyon 1848. december 16-án – szombaton – érkezett Nagyszombatba, ahol Ordódy hűlt helyét találta. Úgy döntött, a városnál védőállást foglal, hogy megakadályozza a magyar jobb szárny átkarolását.

Nagyszombat vidékét aznap a köd lepte be, ami nagyban segítette Simunich altábornagyot abban, hogy a kisszámú magyar erőt átkarolja, és a várost bekerítse. Így érkezett meg csapataival Nagyszombat alá 15 és 16 óra között. 

Az ütközet kezdetén Guyon Richárd ezredes lovasságát csupán 2 század Hunyadi-huszár (133 fő) jelentette, akik riadtukban otthagyták az ágyúfedezetet, és Nagyszombat felé nyargaltak. Makk József őrnagy, tüzérparancsnok megállította a Hunyadi-huszárokat és visszarendelte azokat, ám az 1. század – Nagy Lajos főszázadossal az élen – ismét megfutamodott. A kempeleni és kismagyari Kempelen Károly főhadnagy-féle másik Hunyadi-huszársvadron már derekasabban állta a sarat, ugyanis „a legnagyobb veszély helyére ment, csatázott mindenütt elől, embereiből csak 16-ot hozván vissza”.

A honvédek a városba szorultak vissza, hat – más forrás szerint öt – lövegük a császáriak birtokába került, amikor Cseklész felől megérkezett három szakasz Württemberg-huszár. Guyon az egyik szakasz élére állt, és oroszlánbátorsággal visszavette az ágyúkat, de azokat az erős ellenséges tűz miatt kénytelen volt visszahagyni. 

Nagyszombat császári bekerítése akkor vált világossá, amikor a Pozsony–Nagyszombat vasútvonalon megérkezett egy honvédzászlóaljat szállító szerelvény, amely a vasútállomásnál ellenséges tüzet kapott. Guyonnak két lehetősége maradt: megadja magát, vagy csapataival kitör.

Guyon az utóbbit választotta. Kitörését a Württemberg-huszárok fedezték, s az utóvédharcokban morzsolódott fel az Ernő főherceg nevét viselő soproni 48. sorgyalogezred III. zászlóalja, acélzöld hajtókás, fehér gombos bakái sortüzekkel tartóztatták fel az ellenséget, majd véres szuronyharc következett. Este fél hétkor „[…] teljesen besötétedett, az ágyúzás erősen folyt, századosunk maga segített nekem töltényeket kiadni, s gránátokat felvágni. Ezen sürgős foglalkozásomban és vészteljes helyzetemben sem kerülte ki figyelmemet a látvány szépsége. Az ágyúk folyamatosan dörögtek, a sötétséget egy-egy szempillantásra ágyúink elsütése és ellenséges gránátok repülése és elpattanása fényesítette meg, később a város égni kezdett, ennek fénye állandó halvány világot vetett reánk” ¹ – emlékezett vissza az eseményekre Szabó György honvéd köztüzér.

Szeremlei Samu későbbi leírásában az alábbiakat olvashatjuk a nagyszombati ütközetről: „Simunich osztrák tábornok Guyon ezredest délután a város előtt túlnyomó erővel véletlenül megtámadja. Guyon merész, de czéltalan hősiességgel komoly ütközetbe bocsátkozik, s a város utczáin is harczol, miközben a tüzérek nagyobb része ágyui mellett elhull, mignem két órai véres közdelem után a magyar sereg egy része Szerednek, másika Cziffernek veszi futását. […] Veszteségünk holtakon [A hősi halott honvédek száma 98 főre tehető] és sebesülteken kívül 798 fogoly, 5 ágyu [másutt: 6 löveg] s 1 zászló, osztrákoknál 1 halott, 38 sebesült.” ² Az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz beérkezett jelentés szerint „[a] mi következik nagyszerü. N.-Szombathban a nádasi dandár, Guyon ezredes, [Heinrich] Pusztelnik vezérkari őrnagy és Makk [József] tüzérőrnagy alatt, [aki az ütközet során megsebesült] 1,700 emberünk 15,000 ellenség ellen, szurony viadalban szemtül-szembe, mell mell iránt 5 egész óra hosszat tartotta magát. Elesett közel fele, a többi keresztül vágta magát. Az Erneszt-zászlóaljnak zászló őrző százada ott fekszik lobogója mellett, mely csak a század utolsó emberével tudott elesni.” ³ A jelentés szélére maga a bizottmányi elnök, Kossuth Lajos jegyezte fel a következő sorokat: „A haza leborul szent emléktek előtt, dicső vitézek! Kiontott szent véretek az enyészet átka gyanánt hulland vissza az igazságos egekről az ollmützi kamarilla nép, gyilkos fejére; melyeknek legjobbika sem ér fel egy cseppel kiontott véretekből. Társaitok, s az egész nemzet meg fogja boszulni [sic!] halálotokat. Hiszen még van Isten az egekben, s kell hogy elkövetkezzék a támadások hajnala. A nemzet imádkozik emlékezetetökért. A fővezér keresse össze neveiteket, s a földön, melyeket véretekkel megszenteltetek, egy nagyszerü nemzeti emléknek kell emeltetni. Addig némuljon el az öröm minden magyar ajakról, míg N.-Szombath szent földjét a gaz ellenség körmei közül ki nem ragadtuk, s boszut [sic!] nem állánk e gyilkosaitokon. Ha kinek az elestek közül családja van, jelentse magát a kormánynál, ők a nemzet fogadott gyermekeivé lesznek.” ⁴ 

Kossuth felhívására 1848. december 28-án az összes pest-budai templomban a harcban elesettekért „engesztelő szent misét szolgáltattak ki”. Petőfi A nagyszombati csata című költeményében adózott emléküknek:

Föl, föl magyarok,
Harcolni vitézül!
Zeng a riadó szilajúl, komoran,
Szörnyű csata készül.

Szörnyű csata lesz… jön előre az ellen,
Mint sáska-sereg!
Nem döbben-e meg,
Bármilyen erős, nagy a szív a kebelben.

Ahány a magyar,
Tízannyi a morva, cseh, német,
Kik szent jogokat s szabad embereket
Gyilkolni jövének.

„Vernek sziveink, de lelkesedéstül
S nem félelem által, az ellen akárhány!
Vezess soraikra, hazánk lobogója,
Szép földi szivárvány.

De mit pazaroljuk a szót? mi teszünk
Hallgatva… előre… az ellen elé!
Nézz ránk haza! itt lesz egy új Marathon
Vagy Thermopülé!"

S harcoltak erősen,
Vad lelkesedéssel,
Az elkeserűlt szív
Órjás erejével.

A vers gyönyörű, ám a valóság ennél jóval prózaibb volt. A soproni Erneszt-bakák erőn felül álltak helyt, ám hat századukból kettő parancsnokaikkal, Josef Bogschütz és Karol Pavelković századosokkal együtt a császáriak fogságába esett, s büntetésből Észak-Itáliába kerültek. Zászlajuk is az ellenség kezére jutott, parancsnokuk azonban megmenekült, és Simon András őrnagy nagyszombati helytállásáért kapott hamarosan alezredesi előléptetést.

A fogságba esett tisztek között volt még három százados: kaposmérei Mérey Gyula (Somogy vármegyei 61. honvédzászlóalj), gyöngyösi és gersei Petheő János (pest-budai 1. honvédzászlóalj) és Vajkay Gyula (a Pest vármegyei 1. önkéntes mozgó nemzetőrzászlóaljból szervezett 66. honvédzászlóalj). A sebesültek között volt eőri Márkus Károly nemzetőr főhadnagy, aki két lősebet is kapott. Felépülését követően a karcagi szállítókórház parancsnokaként szolgált, majd 1849 nyarán komonkai Korponay János ezredes mellett a tiszántúli népfelkelésnél. Nem volt ilyen szerencsés a 17 esztendős báró Kempelen János tüzér hadnagy, akinek bal lábát kellett amputálni. 1849 nyaráig ápolták kórházban, s a végnapokban csatlakozott a feldunai hadsereghez.

Habár a császári fősereg főtámadásának napján lezajlott nagyszombati ütközetben Simunich altábornagy győzedelmeskedett, mégsem tudta a magyar jobbszárnyat megkerülni és Görgei hátába kerülni.

Nagyszombat nem feledkezett meg a honvédek hősi helytállásáról, ezért a kiegyezés után, 1871. október 15-én a Fő utcán emelt obeliszket, rajta a következő veretes mondattal: „Nem e kő, tetteitek hirdessék dicsőségteket.” Napjainkban hiába is keresnénk eredeti helyén az obeliszket, ugyanis azt a nagyszombati temetőben álló kápolna mögé „száműzték”, és felújításra vár.