Kevésbé ismert tény, hogy a felvidéki bevonulást követően a Magyar Királyi Honvédség az újból felállított Rongyos Gárda bevonásával arra készült, hogy fegyverrel vegye vissza Csehszlovákia „gyarmatát”, Kárpátalját. A támadást 1938. november 21-ére tűzték ki, ám az a német és olasz tiltakozás miatt végül elmaradt.

Amikor 1938 szeptemberében a csehszlovák krízis a megújuló világháború rémével fenyegetett, a kormányzó bizalmasainak körébe tartozó vitéz leveldi Kozma Miklós titkos tanácsos, szolgálaton kívüli huszár alezredes, az MTI, a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. vezetője, volt belügyminiszter, a „rutén ügyek mániákusa”, Kárpátalja geostratégiai fontosságára hívta fel a figyelmet: „A trianoni Magyarország ketrecében bezárva él kilencmillió magyar. Három oldalról a kisantant veszi körül, negyedik az Anschluss óta Németország. Ha a jövőben, amiben ma már senki sem kételkedik, békésen vagy vérrel, visszakapjuk a magyar területeket, az magába véve csak annyit jelent, hogy egy valamivel nagyobb ketrecben, valamivel több magyar fog élni. A Ruténföld ellenben azt jelenti, hogy a kisantant gyűrűjét Románia és Csehország között megszakítottuk, s megvan a közös határunk Lengyelországgal. Nem is kérdés, hogy akkor is folytatnunk kell Németországgal eddig folytatott baráti politikánkat, de az sem kérdés, hogy egészen más körülmények között, mint értékesebb ország folytathatjuk. A Róma–berlini tengely politikájának nem ellentéte, de nekünk megkönnyebbülés a Varsó–Budapest–Belgrád–római vonal.”

A csehszlovák krízis során, 1938 őszén Magyarország nem csupán hadseregét helyezte háborús készenlétbe. Vitéz Homlok Sándor vezérkari alezredes (1938. november 1-jétől: ezredes), a Honvéd Vezérkar 5. (sajtó- és propaganda) osztályának vezetője, és vitéz leveldi Kozma Miklós irányítása alatt – 1919 és 1921–1922 után – újból felállt a Rongyos Gárda. Kozma 1938. szeptember 24-i naplóbejegyzésében olvashatunk a szervezés kezdeteiről: „[…] kimaradni a dolgokból nem akarunk, és ezért is történt, hogy minden eshetőséggel számolva, a kormány tudtával és támogatásával már korábban [1938 áprilisától] egy önkéntes toborzás indult meg. Önkéntesek ezrével jelentkeztek.” ¹

A Rongyos Gárda újbóli megszervezésekor 19 lövészzászlóaljat (I–XIX.) állítottak fel diverzáns feladatok végrehajtása céljából, kilencezer fős állománya régi „rongyosokból”, önként jelentkező, tényleges katonai szolgálatot teljesítőkből és tartalékosokból állt. Zászlóaljait a Mosonmagyaróvár és Sátoraljaújhely közötti északi határon helyezték el, majd az október 9–13. közötti komáromi tárgyalások idején 11 lövészzászlóaljat leszereltek, így csak 1000–1200 fő maradt a Rongyos Gárdában. Ezek kilencven százaléka tartalékos tiszt és legénység volt, tíz százaléka pedig hivatásos állományú tiszt, altiszt vagy tényleges katonai szolgálatát teljesítő önkéntes. A megmaradt állományt Tiszaföldvár, Kécske és Öcsöd környékére csoportosították, hogy szükség szerint átdobják a kárpátaljai határszakaszra. 

Amíg a csehszlovákokkal való etnikai alapú területrendezés időt vesz el, addig Kárpátalján a folyamatok felgyorsítása elérhető a Rongyos Gárda bevetésével, érvelt Kozma dr. vitéz ómoraviczai Imrédy Béla miniszterelnöknél. „Imrédy […] felkér, hogy vállaljam a ruténföldi akció politikai vezetését, propagandáját és felügyeletét, s a felkelők irányítását. Mindazt, amit javasoltam, elfogadja és belemegy, ha a helyzet kívánja, illegális és erőszakos módszerekbe is. – jegyezte fel Kozma – […] Ruténföld felé egyidejűleg megindult egy erős propaganda és egy direkt akció. Az önkéntes zászlóaljak Nyírbátor, Vásárosnamény körül koncentrálódnak a határon innen. […] Cél: Ruténföld elégedetlen és valóban csatlakozni akar, de az elégedetlenség a megszálló katonaság miatt nem jut nyílt kifejezésre. Kifejezésre kell juttatni, az ügyből európai ügyet kell csinálni.” ²

A német újságírók idejekorán tudomást szerveztek a hadrenden kívüli alakulatokról, ezért szükséges volt a kormányzati támogatás titokban tartása, így felmerült Héjjas Iván tartalékos repülő százados neve, aki új szereplőként lépett a nyilvánosság elé. A „rongyosok” soraiban megjelent Endre László, Vannay László és Kémeri Nagy Imre. A zászlóaljparancsnokok között kipróbált, gazdag haditapasztalattal bíró, szépen dekorált törzstisztek is voltak, mint például vitéz Pisky Zoltán alezredes vagy vitéz Vén Zoltán őrnagy, IV. Károly aranysarkantyús vitéze.  

A zászlóaljak állománya baszk sapkát és „all-over” ruhát – később honvéd uniformist – viselt. A fegyverzet és felszerelés honvédségi volt, a rejtett kiképzés során az 5–10–15 fős csoportokat a csehszlovák kiserődrendszer elemeinek leküzdésére készítették fel. „Nem sok mindennapi ember akad a sok száz között. […] A hangulat erősen insurgens és még abból is, ami katonai, sok mindenre ráillik az, amit mi régi közösök magyarbácsi-wirtschaftnak neveztünk, de kétségtelen, hogy igen sok az igyekezet, akarat, lelkesedés és lendület.” ³ – olvashatjuk Kozmánál.

Október 2-án 30 emberük szivárgott be Munkács környékére, s a következő napokban folytatódott területelárasztásuk és propagandatevékenységük. A Rongyos Gárda bevetett részének kétharmada eljutott a lengyel határig – a veszteség tizenhárom százalék volt, s tizenhárom százalék tért vissza megindulási helyére –, és a lengyelek „Feszítővas” nevű diverziós műveletével összehangoltan, sikerrel alkalmazták a területelárasztás és a fellazítás taktikáját. Ezután került sor a megrohanó erők bevetésére. Október 11-én Beregszász–Dercen, október 11–12-én Borzsova–Salánk térségében került sor első harctevékenységükre, ám a harckocsikkal is rendelkező csehszlovák határvédelmi erők szétszórták az itt bevetett „rongyosokat”. Október 13. és november 7. között a határ mentén működtek, többször rajtaütve a csehszlovák csapatokon.  

November 2-án a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati része tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá. Az angolok és a franciák távolmaradásával a németek és az olaszok szabad kezet kaptak a Duna-medencében, s az első bécsi döntés leginkább Olaszország jóindulatát tükrözte. A honvédség november 5-e és 10-e közötti felvidéki bevonulását követően a magyar kormány tudomással bírt arról, hogy Kárpátalján hatalmi vákuum keletkezett, és úgy döntött, kísérletet tesz ezen országrész visszafoglalására, ám a területre a románok is szemet vetettek, hiszen ezáltal a Tiszáig tolhatták ki északnyugati határukat.

 A Honvéd Vezérkar elképzelése szerint a november 20-ára tervezett hadműveletben a lengyel – főleg Teschen környéki és galíciai – szabadcsapatok a Rongyos Gárdával együtt a demoralizált csehszlovák erőkkel szemben kezdeményeztek volna fegyveres akciókat a debreceni VI. hadtest gyorscsapatokkal megerősített részeivel, míg a Felvidékre bevonult másik három honvéd seregtest (budapesti I., székesfehérvári II., miskolci VII. hadtest) feladatául szabták az északi határbiztosítást. A magyar katonai vezetés bízott abban, hogy támadó csoportosítása erőfölényben lesz a 21 zászlóalj erejű csehszlovák erővel szemben.

A Honvéd Vezérkar főnöke november 21-ére halasztotta a támadást, majd lefújta, mert a Harmadik Birodalom és Olaszország tiltakozását fejezte ki a tervezett magyar lépés miatt. 

November 21-én – alapos felderítést követően – a Rongyos Gárda gépkocsikon szállított „Előd zászlóalja” Feketeardó és Tiszaújhely között gyülekezett, hogy a honvéd alakulatokkal együttműködve rohanja le Nagyszőlőst. A támadó csoportosításnak 20 órakor kellett akcióba lépnie, vagyis elfoglalnia a nagyszőlősi hidat és benyomulnia a város területére. Bár leállították a támadást, november 21-én este a „rongyosok” Előd-zászlóalját mégis kis híján bevetették Nagyszőlősnél. Így is harcba keveredtek a csehszlovákokkal, akiket a román tüzérség támogatott. ⁴

„A kárpátaljai kérdésben a németekkel és olaszokkal folytatott diplomáciai tanácskozások során kiderült, hogy a német kormány – mint Szlovákia esetében – úgy Kárpátalját is a maga érdekterületének tekintette és nem vette figyelembe a magyarság történelmi jogát. De kiderült az is, hogy az olasz kormány a német álláspontot tette magáévá és nem volt hajlandó a magyar terveket a német ellenzéssel szemben támogatni. Végül bebizonyosodott a magyar kormány tehetetlensége a két nagyhatalom akaratával szemben” ⁵ – összegezte Erdeös László őrnagy munkájában.

Kozma keserűen jegyezte fel naplójában: „Szeptember végén azzal mentem Imrédyhez, hogy trianoni életünk szempontjából mindegy, hogy ketrecünk megnagyobbodott, s hogy a ketrecben kilencmillió helyett tízmillió magyar él, s hogy a közös magyar–lengyel határ többet jelent, mint sok visszakapott város. Most sem mondhatok mást. […] minden igyekezetem arra irányult, hogy embereimből a határ mentén annyian maradjanak meg, amennyien csak maradhatnak. A jobb jövő reményét nem adom fel.” ⁶

A Rongyos Gárdát hivatalosan 1938. december elején feloszlatták, de egységei – Térképhelyesbítő Csoport fedőnév alatt – Kárpátalja délnyugati, magyar kézen lévő részén maradtak. Számos alkalommal keveredtek összetűzésbe a csehszlovák erőkkel és folytatták propagandatevékenységüket, hogy előkészítsék az országrész teljes visszaszerzését. ⁷